Werner Herzog – Legkedvesebb ellenségem
A Legkedvesebb ellenségem c. dokumentumfilm Klaus Kinski és Werner Herzog különös, ámde (főként filmtörténetileg) annál jelentősebb kapcsolatáról szól. Az 1999-es alkotás nyolc évvel Kinski halála után készült el. Azáltal, hogy az egyik fél csupán néhány felvétel segítségével jelenik meg, sajátos, egyoldalú reprezentálás jön létre. Herzog és Kinski a német szerzői film egyik nagy párosa, olyanok mellett, mint Fassbinder és Hanna Schygulla, vagy Wenders és Rüdiger Vogler. A legellentmondásosabb, ám mégis az egyik legsikeresebb páros volt az övék.
http://www.imdb.com/title/tt0200849/
A Legkedvesebb ellenségemben – ahogy a cím is utal rá – kettejük különös kapcsolata tárul a nagyvilág elé, az eddig eltitkolt, megszépített, eltúlzott részletekkel együtt. A cím alapján úgy tűnik, Kinski-ről szól a film, ám ha jobban megfigyeljük, valójában Herzog köré épül minden. Kapcsolatuk sokféleképpen körülírható, azonban igazi valójában nem megfogalmazható. Herzog és Kinski, mint: rendező és színész; művész és múzsa; művész és művész; múzsa és művész; vadász és a sikeresen domesztikált vadállat; őrült és őrült; barát és barát; ellenfél és ellenfél, és még sorolhatnánk. A film kezdeti felütésében Kinski-t rögtön, mint egy magából kikelő, magát egyfajta istennek képzelő őrültet állítja be a rendező. Már az első pillanatban elég erős befolyás éri a nézőt, mintha Herzog azt akarná, hogy tébolyultnak (nála sokkal őrültebbnek) lássuk Kinski-t. Ezután derül ki, hogy mi is a film célja, a rendező sorra meglátogatja és elmeséli kettejük kapcsolatának főbb állomásait, helyszíneit a müncheni lakástól a Dél-Amerikai őserdőn át. Valamint közös filmjeik (Aguirre, Isten haragja; Woyzeck; Nosferatu, az éjszaka fantomja; Fitzcarraldo) forgatásának hátteréről is beszámol, emellett a színésszel egykor együtt dolgozó nőket is megszólaltatja. Ha igazán odafigyelünk a látottakra és hallottakra, egy igen összetett, se veled, se nélküled, ingatag és folyton változó, mondhatni szimbiózisnak lehetünk tanúi. A film fő vonala a két férfi kapcsolatán alapul, ám megjelenik Kinski és a természet (és benne az őslakók), Kinski és a nők viszonya, valamint Herzog reflexiója, „elmismásolása” is. Hogy legyen némi rendszer ebben a zűrzavaros helyzetben, vizsgáljuk meg sorban az egyes szálakat. Először a női szereplőkkel való kontaktust vegyük górcső alá. Két színésznő mesél Kinski-ről, az egyik Eva Mattes, aki a Woyzeck-ben alakította a feleség szerepét, a másik Claudia Cardinale, akivel a Fitzcarraldo-ban játszottak együtt. Mindkét nő mélységes tiszteletről és kedvességről beszél, s a legprofibb színészként emlegetik, akit valaha ismertek. Eva nagyon szép hasonlattal írja körül a vele folytatott munkát: egy erőművet látott benne, akire csak rá kellett csatlakozni, mindezt megkönnyítette, hogy mindketten intuitív színészek voltak. Tisztában volt vele, hogy milyen hirtelen és elképzelhetetlen mértékű durvasággá tudott változni az egyébként emberi melegség, ami Klaus-ban rejtőzött. Ám Eva mégis csupa kedves szavakkal emlékszik vissza rá, például, amikor a forgatás végén sírva fakadt, de a férfi megvigasztalta, teljesen átérezte szomorúságát. Vagy, amikor Cannes-ban Eva szerepét díjjal honorálták, míg Kinski-ét nem, aki a következőképp reagált: „Engem nem érdekel a csőcselék, minek kapnék én díjat? Tudom, hogy zseni vagyok.” Míg a legtöbb színész számára az elismerés, a hírnév, a siker, az ünnepeltség számít, úgy tűnik, Kinski-nek csak az, hogy mindig ő lehessen a középpontban. Erre a későbbiekben térek vissza részletesebben. A férfi melegszívűségét Claudia történetei is alátámasztják, amikor arról beszél, hogy soha egy rossz szót nem mondott neki, sőt, kedves kis cédulákat írt, amiket a szobájába küldetett. Viszont kissé paranoid oldala is előtérbe kerül, mindig volt nála egy kis üveg alkohol, amivel fertőtlenített, tisztára mosott mindent. „Nem tudta elviselni, ha valaki megérintette, rögtön lemosta magát alkohollal. Kicsit, mint Michael Jackson.” A Jackson-hoz való hasonlítás – noha valószínűleg kedveskedés akart lenni – szintén megerősíti Kinski negatív értelmű különcségét. Az elmondások alapján tehát a nőkhöz való viszonya összességében tiszteletreméltó, ugyanis akármilyen őrült, agresszív – nevezzük bárminek – volt, hozzájuk mindig kedvesen és nyugodtan viszonyult.
A következő szál Kinski és a természet, valamint az őslakók viszonya. Herzog elmondása szerint Kinski úgy állította be magát, mint a „Természet Gyermeke”, ellenben az őserdő területén töltött forgatás alatt, alig néhányszor merészkedett be a sűrűbe. Fontosabbnak tartotta ruhája épségét, valamint mindig a középpontban akart lenni. A két férfi között ez egy áthidalhatatlan szakadék volt, ugyanis Herzog valóban szerette a természetet. A rendező szavait értelmezve - „Természetesen magát a természetet hívjuk ki. És az visszaüt, visszaüt. És ez a nagyszerű benne. Ezt el kell fogadnunk, hogy sokkal erősebb, mint mi.” - Kinski feltehetőleg azért nem kedvelte, mert nála nagyobb erőnek érezte, amit nem képes legyőzni, ami elhatalmasodhat rajta, és ami nagyobb figyelmet kap adott esetben, mint ő. Ezért is, valamint a korábban említett érintkezések kerülése miatt – ami egyébként az autistáknál vagy más, traumát átélő embereknél gyakori – az indiánokkal sem volt felhőtlen kapcsolata. Dührohamai megijesztették az őslakosokat, akik később felajánlották Herzognak, hogy szívesen megölik. Ami nagyon különös és fontos, hogy az indiánok valójában nem „az üvöltöző őrülttől” voltak megijedve, hanem Herzogtól, mert túl csöndesen tűrte a történteket. Lehet, hogy valójában Herzog volt az igazi őrült, csak úgymond csendes őrült volt? A rendező reakciója ilyen értelemben még érdekesebb, s ezzel tovább szövi a fonalat. Válasza ugyanis a következő: „Az Isten szerelmére, ne! Szükségem van rá a filmhez. Hagyjátok őt nekem, hagyjátok nekem.” Értelmezhetnénk úgy is, hogy egyébként megölhetnék nyugodtan, de neki a film miatt még szüksége van rá. A film miatt. Herzog legalább annyira megszállott és mániákus, mint színésze, csak neki a film, a forgatás, az alkotás helyezkedik mindenek elé. „Egy dologba tudtam kapaszkodni, mint minden közös filmünknél: az egyetlen dolog, ami végül is számít, az, hogy mi fog látszani a mozivásznon.” Így jutunk el a legfontosabb és központi szálhoz, a két férfi kapcsolatához, melyben ott lapul Herzog korábban említett mismásolása is. A film elején a rendező bevallja, gyakran eltúlzott, felfújt történetek jelentek meg a sajtóban. Például, amikor az Aguirre forgatása során Kinski dührohamot kapott és haza akart menni, a rendező nem engedvén, töltött fegyvert fogott rá. Megfenyegetve, hogy nyolc golyót kap a fejébe, a kilencedikkel pedig magával végez. Lehet, hogy nem tükrözi a valójában történteket, ám Herzog szintén nem hétköznapi természete miatt, könnyen kitelhetett tőle. Később azt is elmeséli, hogy Kinski életrajzi könyvébe együtt kerestek szitokszavakat, amikkel illethette rendezőjét: „Herzog elmeháborodott, arcátlan, pimasz, kegyetlen, megalomániás, tehetségtelen (…) a téma bővebb kifejtése puszta időpocsékolás lenne.” Ehhez képest Kinski oldalról oldalra folyton visszatért Herzoghoz. Mindez mire volt jó? Klaus szerint senki nem olvasná a könyvét, ha nem írná tele mindenféle ocsmánysággal, ugyanis „A csőcseléket csak a mocsok érdekli”. Feltehetőleg így történt az eset – noha szintén egyoldalú a reprezentálás –, ennek ellenére kissé úgy érezhetjük, mintha ki akarná mosni magát a rendező, szebbé akarná tenni a múltat. 
A későbbiekben sorra mesél hasonló történeteket – például, amikor Kinski egyik dührohamát úgy csillapította le, hogy néhány centire az arcától megevett egy szelet csokit, amiért az őserdőben bárki ölni tudott volna – ám, ahogy említettem megjelenik a homályosítás. Méghozzá úgy, hogy Kinski-t teljesen őrültnek, egocentrikusnak és vadnak mutatja be, ellenben magát, mint aki nagylelkűen, a filmek érdekében eltűrte mindezt, s aki domesztikálta a vadat. „Kinski dührohamai egocentrikus személyiségével magyarázhatók. Talán az egocentrikus nem is jó szó, ő ego-mániás volt.” „Kinski néha komolyan azt gondolta, hogy őrült vagyok. Persze ez nem igaz. Épelméjű vagyok, már-már klinikailag józan, hogy úgy mondjam.” Gyakran viszont ezekkel ellentétes mondatok hangzanak el: „Jó Fitzcarraldo lettél volna. Az vagy te igazából.” „Egy nap elhatároztam, felgyújtom a házában. Ezt csak az éberen őrködő kutyája akadályozta meg.” Valamint a Claudia Cardinale-val folytatott beszélgetéskor megemlítik, hogy Herzog folyton egy kis könyvecskébe jegyzetelt. Azt, hogy mit, nem tudta senki, főleg azért, mert mikroszkopikus betűkkel írt. „Általában normálisan írok, de akkor mikroszkopikus méretűre kicsinyítettem. Valóban nagyon furcsa. Lehetetlen elolvasni...” Kissé mintha ő maga sem tudná értelmezni, hogy mit miért tett, mintha ő is legalább annyira őrült volna, mint Kinski. Amit viszont nagyon jól tudott, hogy különös módon kiegészítik egymást, épp annyira szüksége van rá, mint amennyire neki Herzog-ra. „Olyanok voltunk, mint két kritikus tömeg, ami veszélyes elegyet alkot, ha kapcsolatba kerülnek egymással. Valamit, ami nagyon robbanékony.” Egyfajta önreflexió is megjelenik, amikor arról kérdezik, miért dolgoztak együtt? „Mert egy őrült... és én is az vagyok. Hát csak ezért. Mi egy tökéletesen őrült pár vagyunk... az őrültek. A végletekig elmegyünk, ameddig csak lehet...” Kétségtelen, hogy nem lehetett könnyű felismerni, a megfelelő időben és módon előhozni Kinski-ből a különös, ámde termékeny energiát. Herzog szerint épp ezért érzi magát biztonságban Klaus, mert tudja, hogy a kamera előtt a legbensőbb lehetőségeit is ki tudja hozni belőle a rendező.
A film végére azonban némi eltávolodás, csupán csak vágyódás érződik ki Herzog szavaiból. Kinski próbálta meggyőzni, hogy ő rendezze a Paganinit, de nem vállalkozott rá. Nem akart többé együtt dolgozni vele, így lassan elváltak útjaik. Kinski 1991-ben halt meg otthonában, a rendező szavaival: „Kimerült. Mintha kiégette volna magát.” Ezután bevallja, igazából nem voltak barátok, csak úgy tettek, mintha. „De azt hiszem, csak álmodozom, mert láttam azt a régi felvételt. Mint két jó barát, ugratjuk egymást, mintha mindig is így lett volna.” A legfontosabbnak mégis azt tartja, hogy Kinski által egy feltétlen profizmus teremtődött meg. Tény, ha bármelyikük kevésbé őrült, türelmes, mániákus lett volna, akkor lehet, hogy nem készülnek el ezek a nagyszerű, meghatározó filmek. A záró jelenet, a záró szavak teljesen ellentétben állnak a kezdeti felütéssel, valamint a film szinte egészével. Ismét Kinski-t láthatjuk, azonban már nem, mint önmagából kikelt Krisztust, hanem mint egy ártatlanul, gondtalanul, pillangóval játszó gyereket. A pillangó nem fél tőle, nem akar elrepülni, mintha eggyé vált volna a férfival. Talán a rideg, őrült, hisztérikus ember belsőjében szintén egy pillangó rejtőzik? Herzog kissé beletörődött szavaival zárja a filmet: „Néha úgy látom, Klaus maga is pillangóvá változik. (…) Valami belül azt súgja, így akarom megőrizni az emlékezetemben.”
