Werner Herzog – Legkedvesebb ellenségem

A Legkedvesebb ellenségem c. dokumentumfilm Klaus Kinski és Werner Herzog különös, ámde (főként filmtörténetileg) annál jelentősebb kapcsolatáról szól. Az 1999-es alkotás nyolc évvel Kinski halála után készült el. Azáltal, hogy az egyik fél csupán néhány felvétel segítségével jelenik meg, sajátos, egyoldalú reprezentálás jön létre. Herzog és Kinski a német szerzői film egyik nagy párosa, olyanok mellett, mint Fassbinder és Hanna Schygulla, vagy Wenders és Rüdiger Vogler. A legellentmondásosabb, ám mégis az egyik legsikeresebb páros volt az övék.

http://www.imdb.com/title/tt0200849/

A Legkedvesebb ellenségemben – ahogy a cím is utal rá – kettejük különös kapcsolata tárul a nagyvilág elé, az eddig eltitkolt, megszépített, eltúlzott részletekkel együtt. A cím alapján úgy tűnik, Kinski-ről szól a film, ám ha jobban megfigyeljük, valójában Herzog köré épül minden. Kapcsolatuk sokféleképpen körülírható, azonban igazi valójában nem megfogalmazható. Herzog és Kinski, mint: rendező és színész; művész és múzsa; művész és művész; múzsa és művész; vadász és a sikeresen domesztikált vadállat; őrült és őrült; barát és barát; ellenfél és ellenfél, és még sorolhatnánk. A film kezdeti felütésében Kinski-t rögtön, mint egy magából kikelő, magát egyfajta istennek képzelő őrültet állítja be a rendező. Már az első pillanatban elég erős befolyás éri a nézőt, mintha Herzog azt akarná, hogy tébolyultnak (nála sokkal őrültebbnek) lássuk Kinski-t. Ezután derül ki, hogy mi is a film célja, a rendező sorra meglátogatja és elmeséli kettejük kapcsolatának főbb állomásait, helyszíneit a müncheni lakástól a Dél-Amerikai őserdőn át. Valamint közös filmjeik (Aguirre, Isten haragja; Woyzeck; Nosferatu, az éjszaka fantomja; Fitzcarraldo) forgatásának hátteréről is beszámol, emellett a színésszel egykor együtt dolgozó nőket is megszólaltatja. Ha igazán odafigyelünk a látottakra és hallottakra, egy igen összetett, se veled, se nélküled, ingatag és folyton változó, mondhatni szimbiózisnak lehetünk tanúi. A film fő vonala a két férfi kapcsolatán alapul, ám megjelenik Kinski és a természet (és benne az őslakók), Kinski és a nők viszonya, valamint Herzog reflexiója, „elmismásolása” is. Hogy legyen némi rendszer ebben a zűrzavaros helyzetben, vizsgáljuk meg sorban az egyes szálakat. Először a női szereplőkkel való kontaktust vegyük górcső alá. Két színésznő mesél Kinski-ről, az egyik Eva Mattes, aki a Woyzeck-ben alakította a feleség szerepét, a másik Claudia Cardinale, akivel a Fitzcarraldo-ban játszottak együtt. Mindkét nő mélységes tiszteletről és kedvességről beszél, s a legprofibb színészként emlegetik, akit valaha ismertek. Eva nagyon szép hasonlattal írja körül a vele folytatott munkát: egy erőművet látott benne, akire csak rá kellett csatlakozni, mindezt megkönnyítette, hogy mindketten intuitív színészek voltak. Tisztában volt vele, hogy milyen hirtelen és elképzelhetetlen mértékű durvasággá tudott változni az egyébként emberi melegség, ami Klaus-ban rejtőzött. Ám Eva mégis csupa kedves szavakkal emlékszik vissza rá, például, amikor a forgatás végén sírva fakadt, de a férfi megvigasztalta, teljesen átérezte szomorúságát. Vagy, amikor Cannes-ban Eva szerepét díjjal honorálták, míg Kinski-ét nem, aki a következőképp reagált: „Engem nem érdekel a csőcselék, minek kapnék én díjat? Tudom, hogy zseni vagyok.” Míg a legtöbb színész számára az elismerés, a hírnév, a siker, az ünnepeltség számít, úgy tűnik, Kinski-nek csak az, hogy mindig ő lehessen a középpontban. Erre a későbbiekben térek vissza részletesebben. A férfi melegszívűségét Claudia történetei is alátámasztják, amikor arról beszél, hogy soha egy rossz szót nem mondott neki, sőt, kedves kis cédulákat írt, amiket a szobájába küldetett. Viszont kissé paranoid oldala is előtérbe kerül, mindig volt nála egy kis üveg alkohol, amivel fertőtlenített, tisztára mosott mindent. „Nem tudta elviselni, ha valaki megérintette, rögtön lemosta magát alkohollal. Kicsit, mint Michael Jackson.” A Jackson-hoz való hasonlítás – noha valószínűleg kedveskedés akart lenni – szintén megerősíti Kinski negatív értelmű különcségét. Az elmondások alapján tehát a nőkhöz való viszonya összességében tiszteletreméltó, ugyanis akármilyen őrült, agresszív – nevezzük bárminek – volt, hozzájuk mindig kedvesen és nyugodtan viszonyult.

A következő szál Kinski és a természet, valamint az őslakók viszonya. Herzog elmondása szerint Kinski úgy állította be magát, mint a „Természet Gyermeke”, ellenben az őserdő területén töltött forgatás alatt, alig néhányszor merészkedett be a sűrűbe. Fontosabbnak tartotta ruhája épségét, valamint mindig a középpontban akart lenni. A két férfi között ez egy áthidalhatatlan szakadék volt, ugyanis Herzog valóban szerette a természetet. A rendező szavait értelmezve - „Természetesen magát a természetet hívjuk ki. És az visszaüt, visszaüt. És ez a nagyszerű benne. Ezt el kell fogadnunk, hogy sokkal erősebb, mint mi.” - Kinski feltehetőleg azért nem kedvelte, mert nála nagyobb erőnek érezte, amit nem képes legyőzni, ami elhatalmasodhat rajta, és ami nagyobb figyelmet kap adott esetben, mint ő. Ezért is, valamint a korábban említett érintkezések kerülése miatt – ami egyébként az autistáknál vagy más, traumát átélő embereknél gyakori – az indiánokkal sem volt felhőtlen kapcsolata. Dührohamai megijesztették az őslakosokat, akik később felajánlották Herzognak, hogy szívesen megölik. Ami nagyon különös és fontos, hogy az indiánok valójában nem „az üvöltöző őrülttől” voltak megijedve, hanem Herzogtól, mert túl csöndesen tűrte a történteket. Lehet, hogy valójában Herzog volt az igazi őrült, csak úgymond csendes őrült volt? A rendező reakciója ilyen értelemben még érdekesebb, s ezzel tovább szövi a fonalat. Válasza ugyanis a következő: „Az Isten szerelmére, ne! Szükségem van rá a filmhez. Hagyjátok őt nekem, hagyjátok nekem.” Értelmezhetnénk úgy is, hogy egyébként megölhetnék nyugodtan, de neki a film miatt még szüksége van rá. A film miatt. Herzog legalább annyira megszállott és mániákus, mint színésze, csak neki a film, a forgatás, az alkotás helyezkedik mindenek elé. „Egy dologba tudtam kapaszkodni, mint minden közös filmünknél: az egyetlen dolog, ami végül is számít, az, hogy mi fog látszani a mozivásznon.” Így jutunk el a legfontosabb és központi szálhoz, a két férfi kapcsolatához, melyben ott lapul Herzog korábban említett mismásolása is. A film elején a rendező bevallja, gyakran eltúlzott, felfújt történetek jelentek meg a sajtóban. Például, amikor az Aguirre forgatása során Kinski dührohamot kapott és haza akart menni, a rendező nem engedvén, töltött fegyvert fogott rá. Megfenyegetve, hogy nyolc golyót kap a fejébe, a kilencedikkel pedig magával végez. Lehet, hogy nem tükrözi a valójában történteket, ám Herzog szintén nem hétköznapi természete miatt, könnyen kitelhetett tőle. Később azt is elmeséli, hogy Kinski életrajzi könyvébe együtt kerestek szitokszavakat, amikkel illethette rendezőjét: „Herzog elmeháborodott, arcátlan, pimasz, kegyetlen, megalomániás, tehetségtelen (…) a téma bővebb kifejtése puszta időpocsékolás lenne.” Ehhez képest Kinski oldalról oldalra folyton visszatért Herzoghoz. Mindez mire volt jó? Klaus szerint senki nem olvasná a könyvét, ha nem írná tele mindenféle ocsmánysággal, ugyanis „A csőcseléket csak a mocsok érdekli”. Feltehetőleg így történt az eset – noha szintén egyoldalú a reprezentálás –, ennek ellenére kissé úgy érezhetjük, mintha ki akarná mosni magát a rendező, szebbé akarná tenni a múltat. A későbbiekben sorra mesél hasonló történeteket – például, amikor Kinski egyik dührohamát úgy csillapította le, hogy néhány centire az arcától megevett egy szelet csokit, amiért az őserdőben bárki ölni tudott volna – ám, ahogy említettem megjelenik a homályosítás. Méghozzá úgy, hogy Kinski-t teljesen őrültnek, egocentrikusnak és vadnak mutatja be, ellenben magát, mint aki nagylelkűen, a filmek érdekében eltűrte mindezt, s aki domesztikálta a vadat. „Kinski dührohamai egocentrikus személyiségével magyarázhatók. Talán az egocentrikus nem is jó szó, ő ego-mániás volt.” „Kinski néha komolyan azt gondolta, hogy őrült vagyok. Persze ez nem igaz. Épelméjű vagyok, már-már klinikailag józan, hogy úgy mondjam.” Gyakran viszont ezekkel ellentétes mondatok hangzanak el: „Jó Fitzcarraldo lettél volna. Az vagy te igazából.” „Egy nap elhatároztam, felgyújtom a házában. Ezt csak az éberen őrködő kutyája akadályozta meg.” Valamint a Claudia Cardinale-val folytatott beszélgetéskor megemlítik, hogy Herzog folyton egy kis könyvecskébe jegyzetelt. Azt, hogy mit, nem tudta senki, főleg azért, mert mikroszkopikus betűkkel írt. „Általában normálisan írok, de akkor mikroszkopikus méretűre kicsinyítettem. Valóban nagyon furcsa. Lehetetlen elolvasni...” Kissé mintha ő maga sem tudná értelmezni, hogy mit miért tett, mintha ő is legalább annyira őrült volna, mint Kinski. Amit viszont nagyon jól tudott, hogy különös módon kiegészítik egymást, épp annyira szüksége van rá, mint amennyire neki Herzog-ra. „Olyanok voltunk, mint két kritikus tömeg, ami veszélyes elegyet alkot, ha kapcsolatba kerülnek egymással. Valamit, ami nagyon robbanékony.” Egyfajta önreflexió is megjelenik, amikor arról kérdezik, miért dolgoztak együtt? „Mert egy őrült... és én is az vagyok. Hát csak ezért. Mi egy tökéletesen őrült pár vagyunk... az őrültek. A végletekig elmegyünk, ameddig csak lehet...” Kétségtelen, hogy nem lehetett könnyű felismerni, a megfelelő időben és módon előhozni Kinski-ből a különös, ámde termékeny energiát. Herzog szerint épp ezért érzi magát biztonságban Klaus, mert tudja, hogy a kamera előtt a legbensőbb lehetőségeit is ki tudja hozni belőle a rendező.

A film végére azonban némi eltávolodás, csupán csak vágyódás érződik ki Herzog szavaiból. Kinski próbálta meggyőzni, hogy ő rendezze a Paganinit, de nem vállalkozott rá. Nem akart többé együtt dolgozni vele, így lassan elváltak útjaik. Kinski 1991-ben halt meg otthonában, a rendező szavaival: „Kimerült. Mintha kiégette volna magát.” Ezután bevallja, igazából nem voltak barátok, csak úgy tettek, mintha. „De azt hiszem, csak álmodozom, mert láttam azt a régi felvételt. Mint két jó barát, ugratjuk egymást, mintha mindig is így lett volna.” A legfontosabbnak mégis azt tartja, hogy Kinski által egy feltétlen profizmus teremtődött meg. Tény, ha bármelyikük kevésbé őrült, türelmes, mániákus lett volna, akkor lehet, hogy nem készülnek el ezek a nagyszerű, meghatározó filmek. A záró jelenet, a záró szavak teljesen ellentétben állnak a kezdeti felütéssel, valamint a film szinte egészével. Ismét Kinski-t láthatjuk, azonban már nem, mint önmagából kikelt Krisztust, hanem mint egy ártatlanul, gondtalanul, pillangóval játszó gyereket. A pillangó nem fél tőle, nem akar elrepülni, mintha eggyé vált volna a férfival. Talán a rideg, őrült, hisztérikus ember belsőjében szintén egy pillangó rejtőzik? Herzog kissé beletörődött szavaival zárja a filmet: „Néha úgy látom, Klaus maga is pillangóvá változik. (…) Valami belül azt súgja, így akarom megőrizni az emlékezetemben.”

Besenyei Csilla

Idegenek a kertemben dokumentumfilm gyűjtemény

3 esküvő dokumentumfilm sorozat

A következőkben a 3 esküvő című dokumentumfilm sorozat két filmjének, a Bernadett & Sanju, valamint a Házi paradicsom különbségét szemléltetem. A filmek, illetve a sorozat az Idegenek a kertemben dokumentumfilm gyűjtemény részei, mely "egy migrációval foglalkozó dokumentumfilmekből álló gyűjtemény. A filmek Európában élő bevándorlók életmódját, alkalmazkodási stratégiáit, nehézségeit és sikereit mutatják be – egyéni és közösségi sorsokon keresztül szólnak elszakadásról és beilleszkedésről, régi és új otthonról, hazáról, családról, barátságról." S mindez az EU Európai Integrációs Alapjának támogatásával valósult meg. Hogy mire fel ez az érdeklődés, amikor nap, mint nap rengeteg "hasonló eset sétál szembe velünk az utcán"? Éppen ezért... Tipikus eset: ott van, látjuk, elmegyünk mellette és kész...

http://idegenekakertemben.hu/

A két (véletlenszerűen kiválasztott) történet különbségtételéhez előbb hasonlóságok is szükségesek. Mindkét pár tagjai eltérő nemzetiségűek, Bernadett magyar, míg Sanju indiai, Zsuzsa szintén magyar, Mubarak pedig afrikai származású és iszlám vallású. Mindkét történet kiindulópontja a migráció, emellett a kultúrabeli, a nyelvi és a személyiségbeli különbségeket, esetleges nehézségeket mutatja be. Bernadett és Sanju története szinte mesébe illő, talán már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, míg Zsuzsa és Mubarak élete nem felhőtlen, sem anyagi, sem más téren.

Bernadették története azért is elképesztő, mert az interneten ismerkedtek meg egy házasságközvetítő oldalon, s csupán tíz napja beszélgettek skype-on, amikor a fiú megkérte kedvese kezét. Összesen két hónap telt el, míg testközelben is találkozhattak, Sanju Magyarországra repült, hogy személyesen jegyezze el Bernadettet. Öt hónap után összeházasodtak Budapesten, majd rá egy hónapra, Indiában. Mindez valóban mesébe illő, főleg a szülők és a közeli család reakciója. A lány szülei, valamint a nagyszülők is meglepetten vették tudomásul a történteket, ám mégsem léptek közbe vagy beszélték le őket. A nagyszülők úgy érezték, ez már a XXI. században elfogadható, noha tőlük még most is távol áll. A szülők pedig nem csodálkoztak, hiszen lányuk hamar kifejezte tetszését az indiai kultúra, ruházat, nyelv, tánc, zene stb. irányába, köszönhetően apja pakisztáni munkájának. A valódi kérdés azonban az, hogy elegendő-e néhány hónap, ráadásul internetes kapcsolat ahhoz, hogy két ember összekösse az életét? Illetve a filmben látott sok nevetgélés, mintha valamit rejtegetne a felszín mögött, hisz nem létezik tökéletes házasság. A másik oldal Sanju szülei, akik szintén beleegyeztek abba, hogy fiúk ne indiai lányt vegyen el. Azért ez az indiaiaknál nem túl gyakori, a vallási és egyéb hagyományok szentsége miatt. Elhangzik a filmben, hogy nem örülnek, hogy magyar lányt vett el, mert így nem találkoznak olyan sokszor, valamint nem lesz, aki öreg korukban ápolja, támogassa őket. Sanju szerint épp Detti miatt utazhatnak ennyiszer látogatóba. A férfi egyébként külön nyelvtanárhoz is jár, hogy magyarul tanuljon, ami mind a hétköznapokhoz, mind a munkához szükséges. Ennek újabb ellenpontja lesz a másik történet. Sanju-ék a házasságkötés után Amerikába mentek, de Detti nem dolgozhatott, ráadásul meg is betegedett, ezért hátrahagyva mindent, visszatértek Magyarországra.

Ehhez képest Zsuzsa és Mubarak története az élet árnyékos oldala, kapcsolatuk ugyanis úgy tűnik, megrekedt egy szinten. Az, hogy ez csupán az anyagiaknak lenne köszönhető, eléggé kérdéses. Mubarak iszlám vallású, melyben bűnnek számít együtt élni egy nővel, ha az nem a felesége. Zsuzsa és Mubarak megismerkedésük után öt hónappal tartották meg a polgári esküvőt. A muszlim szertartásra azonban még nem került sor. A pár ugyanis lakáshitellel küzd, ám ha összeházasodnának, előnyösebb lenne helyzetük. A lakáshitel témája során merül fel, hogy Zsuzsa mennyi mindent adott fel férjéért. A nő egyébként igen nehéz természetű, ha karakánnak nem is, de markáns természetűnek annál inkább mondható. Kifejezetten szókimondó, elvárja, hogy tiszteljék, ellenben ő gyakran nem tiszteli férjét, például mikor rászól, hogy ne beszéljen teli szájjal vagy kis zöld majomnak nevezi, amit Mubarak korábban megtiltott neki. Folytonos megerősítésre vár mind barátnőitől, mind férjétől. Barátnői is megjelennek, akik elég különösen viselkednek. Gondolok itt arra, amikor Zsuzsa megerősítést vár, kérdéseket tesz fel, hogy helyesen cselekszik-e, a lányok csak bambán néznek maguk elé és bólogatnak. Mintha érdektelenek lennének, vagy nem mernék megmondani az igazat, mintha Zsuzsa lenne a „falkavezér”, akivel nem lehet szembeszállni. Milyen barátok az ilyenek? Áttérve munkájukra, Zsuzsának egy látszólag jól menő, irodai munkája van, míg férje egy cukrászüzemben konyhai kisegítő. Korábban ugyanis táncosként dolgozott, amit videóról gyakran visszanéz. Nem csoda, hogy hiányzik neki, hiszen a tánc egy életérzést fejez ki, s teljesen más jelentősége van egy közép-kelet európai és egy afrikai ember számára. Mubarak Magyarországra költözött feleségével, de ugyanúgy mecsetbe jár és naponta imádkozik. Elmondása szerint az egyetlen, ami hazájából hiányzik, az a családja. Édesapjának egyetlen felesége volt – noha a Korán szerint négy is lehetne – így neki sem lesz több, mert követnie kell a példát. Az iszlám szerint Isten előre tudja, hogy mi fog történni az emberekkel, predesztinálva vannak. Különös, hogy Mubarak többször is reflektál helyzetére, hogy nem teljesen boldog. Már a film elején bevallja, hogy gyakran igen nehéz Zsuzsával, illetve amikor arról beszélnek, hogy ki milyen állat lenne, feleségét kígyónak nevezi, aki utálja az embereket. Felmerül a kérdés, hogy akkor miért vannak együtt? Zsuzsa szájából folyton arra utaló mondatokat hallani, hogy ki ne szeretne egy ilyen csoki-istent, mint ő? Stb. Mintha nem is ő akarná a férfit, csak követné mások vágyait, egyfajta „divatot”, hóbortot. Igen szembetűnő, hogy míg a férfi magas és vékony, addig a nő alacsony és eléggé telt alkatú. Ez azért nem annyira különös, mert az iszlám vallásban a telt nő az ideál, emellett régebben is az volt, lsd. Milói Vénusz. A konfliktusok fő forrása a két személyiség teljes ellentéte, mely akkor is fenn állna, ha azonos nemzetiségűek lennének. Ehhez képest már csak újabb rontó tényező, hogy a férfi nem tud még jól magyarul, Zsuzsa pedig szinte csak így kommunikál vele, ritkán szólal meg angolul.

Összességében a két film teljes ellenpontja egymásnak, s míg az egyik túl meseszerű – kifejezetten kilóg a dokumentumfilmes műfajból, amikor Bernadett és Sanju újra eljátsszák, hogy hogyan találkoztak először a reptéren –, a másik történet talán túl valóságos, boldogtalan. Közhelyes lenne a középutat keresni, pedig az tükrözné a valóságot, ugyanis minden kapcsolatban van fény- és árnyoldal is. Csupán – lsd. éppen e két film példájából – az egyikben több, a másikban kevesebb.

Besenyei Csilla

Papp Bojána - A tv és én

A tv és én című dokumentumfilm egy kézbesítő, postás nő, Papp Alexa életét vagy legalábbis életének belső mozgatórugóját tárja elénk. Ha meg kellene nevezni ezt a rugót, legfeljebb csak körülírni tudnánk. Melyek lennének a megfelelő szavak: fanatizmus, hit, imádat, tisztelet, szerelem? A gondolatmenet végére talán (valamennyivel) tisztábban fogunk látni.

http://www.port.hu/a_teve_es_en/pls/w/films.film_page?i_film_id=60817

Alexa – részben munkájából adódóan, részben belső mozgatórugója indíttatásából – rendszeresen érintkezik hazánk televíziós csatornáinak épületeivel, valamint az ott készülő műsorok szinte mindennapi látogatója. Egyaránt kedveli az RTL és a TV2 műsorait, ahogyan Friderikuszt és Fábryt is. Ha a film megnézése után átgondoljuk, hogy mit láttunk, rájövünk, hogy nagyon is (mondhatjuk nyugodtan) összetett rendszerre épül a történet. Valójában ellentétek szembeállításán, egyik-másik dominanciáján, illetve kompenzáción alapul. Mire is gondolok? Kezdjük rögtön azzal a ténnyel, hogy a nő mindenféle relikviát halmoz fel. Ám, ami neki szép emlék, élete dokumentálása, az a többi ember számára csupán „bizonyíték”. Gondolok itt a műsorok kazettára vételére, azok számos másolatára, képeslapokra, fotókra és egyéb tárgyi emlékekre. A másik fontos mozzanat, hogy Alexa egyedüli gyerek és neki sincs gyereke, se élettársa, ráadásul édesanyja már meghalt, édesapjával sosem volt jó a viszonya, egyedül nevelőapjához kötik szorosabb szálak. Nevelőapja szerepelt korábban műsorokban (például Szerencsekerék), akár innen is eredhetne a nő televíziós vonzalma. Azonban ahová ki akartam lyukadni, az a kompenzáció. Feltehetően az egész, kerek, szeretetteljes család képét próbálja megteremteni saját kis világában, ami sajnos egyre kevesebbeknek adódik meg. Nincs saját gyereke, de van tévéje. Megfordítva: van tévéje, ami akár a gyereke is lehetne, hiszen láthattuk, hogy amikor megvásárolta a készüléket, milyen gonddal viszonyult felé, beszélt hozzá, simogatta. Egy érdekes gondolatmenetet is lefuttat, vajon mi lesz a készülékek sorsa, miután hazaviszik őket és helyet kapnak a polcon. Milyen műsort fognak rajtuk nézni? Kinek lesz a „gyereke” (gyerekpótlója)? Amikor Alexa hazaviszi otthonába saját jövevényét, némi hangolás után egy keresztelő tűnik fel rajta (részlet a Don Matteo-ból), ami véleményem szerint különös. Nem érzem teljesen helytállónak a következő gondolatot (nem tudnám bebizonyítani), de bennem manipulációt ébresztett a jelenet, hogy épp egy keresztelőt láthattunk. Nehéz lenne megmondani, hogy a rendező „segített-e rá” hangulatfokozás végett, vagy valóban épp ez a jelenetsor volt látható, de igazából nem olyan fontos ez most számunkra. Amit viszont okvetlenül meg kell említenünk a család, a szeretet és annak pótlásának tekintetében, az a szívecske-gyűjtemény. Maga a szív a szeretet, szerelem szimbóluma, jele (ki minek tekinti), ez nem kérdéses. Az már megint más, hogy miért halmoz fel egy ember ennyi szívecskés holmit (lufit, kulcstartót, ékszereket, párnát és még sorolhatnánk)? Végtére is ennek köszönhetően került be Fábry Sándor műsorába, ahol kivételesen nem, mint néző vett részt. Emellett elmondhatja magáról, hogy neki van a legnagyobb gyűjteménye ezen tárgyakból, ezáltal mindenképp kitűnik a többi ember közül.

A másik témakör, ami köré épül a történet, az a hit és a vallás, illetve annak metaforája. A nő gyakran istenként említi Friderikuszt, valamint a házában is találhatók erre utaló képek, tárgyak stb. Az elképesztő csak az, ha belegondolunk, hogy Alexa (mondjuk úgy) „elhivatottsága” teljesen megállná a helyét egy külön vallásként. Ugyanis, ha Friderikusz az isten, akkor kell lennie szentélyének, templomának, ami megfelel a tévétársaságok épületeinek. Ezen a ponton meg kell említeni az épületekkel való kontaktust: a nő minden egyes alkalommal megérinti a televíziós csatornák épületeit, ezáltal testi és érzelmi kapcsolatot hoz létre velük. Folytatva a gondolatmenetet, van istene, van szentélye és ha jól megfigyeljük, megvan a maga szertartása és szimbólumai, „kegytárgyai”. Szertatásnak tekinthető, hogy minden évben ellátogat Nyíregyházára, Friderikusz születési helyére, mindig adott napon (istene születésnapján) és bejárja életének fontosabb állomásait. A kegytárgyakat illetően, nem kell sokat keresgélni: a szoba falán a képek; a névre szóló póló, nyaklánc, mind-mind annak tekinthető. Míg más keresztet hord a nyakában, vagy Jézust ábrázoló festmény lóg a falán, addig Alexa „F.S.” feliratú medált visel és Fridi fotója tekint le rá. Ha nagyon szeretnénk minden apróságnak megfeleltetést találni, még annak irányába is elmehetnénk, hogy a Sándornak küldött levél, illetve a tőle való idézet „mormolása” imaként fogható fel. Azonban nem szeretném ezt az irányvonalat tovább vinni, csupán szemléltetni akartam, hogy ez a fajta imádat, megszállottság (nevezzük bárminek) magasabb szintű.

Bizonyára a legtöbb ember elsődleges reakciója az, hogy Alexa bolond, „beteg”, vagy legalábbis szürreálisan fanatikus. Bevallom, az én első gondolatom szintén ez volt, ám minden előbb felsorolt tény és elmélkedés mellett be kell látni, hogy nincs hiány önreflexióban sem. Szereplőnk (ilyen értelemben) kívülről is látja magát, nagyon jól tudja, hogy mit gondol róla a többi ember. Elítéli őket, mert szerinte mindenkinek joga van rajongani és tisztelni kellene egymás fanatizmusának a tárgyát. Számomra ez a momentum - amikor ezt hangosan és konkrétan a nézők arcába vágja – a töréspont. Eddig csak élcelődik az ember, röhög és még talán szánalmasnak is tartja az egész helyzetet, azonban ezen a ponton (jobb esetben) magába száll, magába tekint egy kicsit. Akiről eddig úgy vélte, hogy (feltehetően magasabb végzettséggel nem rendelkező) tanulatlan, átlag, bolond nő, most hirtelen csodálnivaló és különleges ember. A legmeghökkentőbb, hogy milyen váratlanul és mekkora mértékben változik meg ez a nézőpont, reciprokára fordul az arány. Ez az egyik fő mondanivaló, amit kiemelnék, azaz kell, hogy minden embernek legyen önreflexiója, mert csak ezáltal képes (bármilyen szintű) fejlődésre. A másik pedig, hogy lássuk be, nem mindenkinél jelenti ugyanazt a boldogság fogalma, sem az odavezető út, sem annak megélése vagy intenzitása. Az igazi boldogság határtalan, nem kér cserébe semmit és nem kell megkérdőjeleznünk, csak átélnünk. Ha megkérdőjeleznénk, azzal lerombolnánk a mítoszt, ahogy a filmben is elhangzik Alexától. Nem akar átállni a „másik oldalra”, csupán néző, hívő akar maradni, s innen csodálni a televíziózás világát. Ha nem így tenne, egyrészt valóban mítoszromboló lenne, másrészt pedig megsértené fanatizmusa tárgyának „szentségét”. Mondaná-e egy igaz, minden porcikájában hívő ember Istennek, hogy hadd társuljon be mellé, üljenek le egy italra és beszélgetés közben esetleg tanácsokkal, új ötletekkel láthassa el őt? Netán kérné-e valaha, hogy cseréljenek helyet, mert ő jobban látná el feladatkörét, vagy mert Isten idejétmúlt? Kétlem. Az igazi hívő, rajongó nem tenne fel ilyen vagy ehhez hasonló kérdéseket és nem szegülne szembe. (Ha más nem, példának okáért a görög mitológia történetei elég tanulságként szolgálhatnának.) Azt gondolom, így van ez helyén, mert rajongó nélkül nincs rajongás tárgya, ahogy hívő nélkül sincs Isten és fordítva. Meg kell hagyni az elérhetetlen, szent és tiszteletre méltó szerepkört, különben nem lenne kiért rajongani és nem létezne a fanatikus fogalma sem.

Besenyei Csilla

Siklósi Szilveszter – Az igazi Mao

Az igazi Mao című áldokumentumfilm ugyanúgy kezdődik, mint egy átlagos dokumentumfilm. Kezdetben meg sem fordul az emberben, hogy megkérdőjelezze a hitelességét, olyan, akár a többi ismeretterjesztő csatornán vetített (tudományos)film.

http://www.imdb.com/title/tt0109184/

Mik azok az elemek, melyek erősítik hitelességét? Egy öltönyös, angol férfi – akiről a felirat azt állítja, hogy egy neves külföldi egyetem kutatója - jól felszerelt irodával, saját nyelvén meséli a történetet. Már magában az angol hang és a rámondott magyar narráció, illetve magyar feliratok hiteles benyomást keltenek, noha furcsállhatnánk, hisz a film eredetileg magyar készítésű. Ezekkel azonban ideje sincs foglalkozni a nézőnek, mert már az első néhány percben irdatlan mennyiségű információ (évszámok, nevek, helyszínek stb.) zúdul rá. Véleményem szerint, ilyenkor az emberek nagy része úgy érzi, milyen tudatlan és milyen csekély ismeretekkel rendelkezik a „nagy” történelemből. A dokumentumfilmek – valljuk be – maradandóbb benyomást keltenek, mint például egy történelemkönyv, amiben néhány ábrán és térképen kívül nem találunk vizuális eszközöket. Ennélfogva az illető kapva kap az alkalmon, hogy könnyen új információkra tegyen szert és a lehető legnagyobb figyelemmel ámul és bámul. A filmek esetében nem kell a képzelőerőnkre hagyatkoznunk, hogy hogyan is zajlottak az adott események, hanem kvázi (újra és újra) leperegnek előttünk. Újabb fontos elem, ami hitelességet ad az alkotásnak (és ami nem hiányozhat egyetlen történelmi dokumentumfilmből sem), hogy régi, fekete-fehér felvételekkel van tele. Valójában két-három szálon fut a cselekmény: (a jelenhez legközelebb álló) a narrátor elbeszélése; emberek élménybeszámolója, visszaemlékezése a régmúltról; valamint az adott múltbéli eseményről készült felvételek. Az igazi Mao-ban sincs hiány ezekből.

Lássuk viszont, hogy melyek azok a momentumok, ahol kezd meginogni vagy teljesen elbukik a történet valószerűsége? Számomra az első ilyen mozzanat az olasz maffiózóval készült beszélgetés a limuzinban. Már maga a titulusa, de főként a kora keltett gyanút, túl fiatal volt, hogy átélje az általa mesélt élményeket. Ráadásul állítása szerint Mao testvére – aki a hosszú menetelésben meghalt Mao helyére lépett – szintén olasz maffiózó volt. Ha ez még nem lenne elég, a kínai mellé egy orosz vonalat is kapunk, miszerint Hruscsov szintén maffiózó volt. Ezután már teljes fejetlenség uralkodik a filmben, képbe kerül Kennedy megölése, a koreai háború és hogy teljes legyen a sztori, egy melodrámai szál is helyet kap (miszerint az előbb említett két férfi ugyanabba az amerikai nőbe volt szerelmes, s ezért hadakoztak). A többi apróság már csak hab a tortán: Hruscsov borbélyának felesége folyton belekiabál a történetbe; a rejtélyes amerikai nő unokája szintén túl fiatal; Mao valójában nem halt meg, buddhista szerzetes, kinek gyomrában egy cseppkő alakú kristály található és még sorolhatnánk.

Be kell vallani viszont, hogy felettébb meggyőző a történet előadásmódja, valamint azzal, hogy a narrátor folyton visszakérdez - és válaszol rá – még inkább úgy tűnik, hogy valós tényekkel operál. Ahogy a filmben is elhangzik: „Minden csupán attól függ, hogyan csomagoljuk mondandónkat.” Személy szerint tetszett a film – noha bevallom egész későn ébredtem rá, hogy valami nem stimmel – és fontosnak tartom, hogy minél több ilyen alkotás készüljön. Fel kell hívni az emberek figyelmét arra, hogy ha nem tudatosan nézzük a filmeket, csak hagyjuk, hogy elragadjanak és minden szavukat elhisszük, úgy „agymosáson” megyünk keresztül. Rossz belegondolni, hogy ugyan ez az áldokumentumfilm már 1994-ben felismerte a médiamanipulációt, azóta szinte semmit nem változott, sőt... mondhatni még inkább „elfajult”.

Besenyei Csilla

Vittorio de Sica – A sorompók lezárulnak

Vittorio de Sica az olasz neorealizmus egyik meghatározó alakja. A sorompók lezárulnak (1952.) c. filmje igazi neorealista dráma. Mindezt a stílus elbeszélési sajátosságai (ugyanis ezen van a legnagyobb hangsúly), valamint magának a neorealizmus jellemzőinek alapján vezetem végig.

http://www.imdb.com/title/tt0045274/

A történet egy nyugdíjas (egykoron feltehetőleg jól kereső és megbecsült) tisztviselőről, Umberto D.-ről szól. A neorealista filmek egyik fő jellemzője, hogy a (fő)szereplők amatőr színészek, akárcsak esetünkben. Bár lineáris a történet, a középpontban a kis ember áll, egy a tömegből, a társadalomból. A film eredeti címe is (Umberto D.) erre utal, ám a magyar fordításban mégis A sorompók lezárulnak elnevezést kapta. Hogy miért? Feltehetőleg a sorompók lezárulása - mely egy költői kép -, figyelemfelkeltőbb és asszociatívabb, mint csupán a főszereplő neve. Értelmezésemben a sorompók korlátokként, a lezárulásuk pedig a kilátástalanságot, a menekülő út hiányát jelentik. A történet fel van lazítva olyan részekkel, amik nem feltétlenül viszik előre a cselekményt, ám sokkal részletesebb képet adnak a témáról. Ez azért nagyon fontos, mert a valóságos jelenetekre kerül a hangsúlyt. A neorealizmus célja – ahogy a realizmus szó is mutatja – a valóság minél objektívebb képének ábrázolása. A neorealizmus egyébiránt a naturalista filmstílus megteremtésében játszott szerepet, mely stílus az Euripidészi dilemmához hasonlít: realista műveket akar létrehozni, de ezáltal felszámolja önmagát, mert mimetikus beállítottsága révén csak másolni tudja a valóságot. A magányos öregnek se gyereke, se felesége, se senkije, egyetlen – kérdés, hogy mennyire hű – barátja a kiskutyája. Nem csak magányos, de szegény és elkeseredett, akárcsak a legtöbb ember a II. világháború után. Nem csoda, hogy sokak fejében megfordul a gyilkosság-öngyilkosság gondolata, egy „jobb élet” (jelentse ez akár a halált) reményében. A neorealizmus általában társadalomkritikát is megfogalmaz, a korszakból adódóan főként a háború utáni nyomorgást. Esetünkben szintén ez a helyzet, az öregnek annyira kevés a nyugdíja, hogy már lakásra sem telik, a háziasszonya hamarosan kiteszi az utcára (vagy a szegények házába). Elkeseredettségében pénzé teszi legtöbb emlékét, holmiját, melyek idővel igencsak a szívéhez nőttek. Akinek „se kutyája, se macskája”, (bár kutyája mégiscsak van) minden aprósághoz jobban kötődik, sajátos kapcsolatot teremt akár tárgyakkal is. Ezért szívszorító, hogy ami neki felbecsülhetetlen érték és emlék, az másnak némi ócska (keveset érő) holmi. Akkoriban kórházban tölteni néhány napot, maga volt a luxus, amit minél többen kihasználtak, köztük Umberto. Ám amíg bent pihen, a lakásába mások költöznek, s végleg mennie kell.

Ha úgy teszik, a történet egy passiójáték, hogyan jut el egy ember odáig, hogy maga ellen forduljon és öngyilkosságot kíséreljen meg. Ezzel a rendező megkérdőjelezi a főhős kitüntetett helyzetét, ami a neorealista elbeszélésmód szintén fontos jellemzője (pl. meghalhat). Egyrészt a méltósággal, az önbecsüléssel való küzdelem ez, amikor az utcán sétálva tépelődik az öreg, hogy mi tévő legyen, hogyan tehetne szert pénzre. Már-már hajlik rá, hogy kéregessen, de az utolsó pillanatban meggondolva magát, tölcsért formáló tenyerét átfordítja, s úgy tesz, mintha csak azt figyelné, hogy esik-e. Az átlag, hétköznapi járókelők előtt is szégyenletesnek tartja a kéregetést, de a rendező rátesz még egy lapáttal, amikor egy korábbi felettese, az osztályvezető sétál arra. Umberto úgy tesz, mintha kutyája csak játékból tartaná a kalapot, s még le is szidja. Ugye mennyire könnyű olyas valakire fogni saját tettünket, aki nem tud védekezni, ellenvetni?! Egyfajta engesztelésképp - és mert kutyáját mindennél jobban szereti -, öngyilkossága előtt gondoskodni szeretne róla. Az igazán megdöbbentő momentuma és mondanivalója a filmnek, hogy nemhogy az ember, de még a kutya sem kell senkinek. Fizetség fejében senki nem gondoskodik róla, sőt, elajándékozni sem tudja. Végső elkeseredettségében nem marad más lehetősége, minthogy a kutyájával együtt veti magát a vonat elé. Hogy miért pont a vonat elé? Nem tudni. Talán mert ez az egyik leggyorsabb és legbiztosabb módja a halálnak. Felvetődhetne az a gondolat is, hogy Isten szemében az öngyilkosság bűn, ám nem ebben az időszakban, amikor igencsak elfordultak az egyháztól és Istentől. Amikor az öregember átbújik a sorompók mögé, értelmet nyer a film címe. Azonban megdöbbentő, hogy rengeteg ember áll körülötte, mégsem próbál meg senki segíteni, talán mert nem is figyel rá senki, annyira jelentéktelen. Ezért is választhatott a rendező épp egy öregembert, valamint – ahogy a film elején elhangzik – édesapjának állít emléket. Az öngyilkosság csupán kísérletté válik, amikor a kutya kiugrik Umberto kezéből, s így nem üti el őket a vonat. Felmerül a kérdés, hogy mint hű és életmentő társ ugrott ki a kutya? Vagy gyáva volt és magára hagyta volna az öreget? Természetesen mindez csupán a film kontextusában vizsgálandó, a valóságban félelemérzet és állati-, túlélési ösztön lehetett. Mindezek után Umberto némileg észhez tér és felfogja, mit is akart tenni, de úgy érezzük, a kutyát jobban sajnálta volna, mint önmagát. A kis kedvenc elfordulni látszik gazdájától, ami még inkább szívszorító, végtelen magány uralkodik el az öregen. Ám nem tart sokáig a küszködés, néhány pillanattal később, mintha mi sem történt volna, kutya és gazdája együtt játszanak. Mintha kicsit minden átesne a ló túloldalára, egyik percben az öngyilkosság gondolata, a másikban vidám szökdelés a parkban. Ez egyébiránt egy újabb neorealista jegy, miszerint különböző érzelmi töltetű, típusú jelenetek követik egymást, hirtelen váltással. Ezzel a rendező visszaszorítja a nyílt drámaiságot, ugyanis nincsenek nagy, drámai jelenetek a filmben. Minden jelenet nagyjából egyenrangú, mert elsimítja a tetőpontot, a drámát, s az élet sokszínűségét (esetenként a komikát és a drámát együtt is) mutatja be.

Jelen filmben a legtöbb – Zavattini által is kiemelt – neorealizmusra jellemző jegy megjelenik. Fantáziaellenesség, hisz a valóság ábrázolása a cél, noha a fikció valamilyen szinten mindig betör a filmbe (életmentő kutya). Helyet kell adni a fantáziának, de a kiindulópont mindenképp a valóság legyen. Szociális sémára épül, jelen esetben szegény nyugdíjasok állnak a középpontban (vagy a Biciklitolvajok, mely a munkanélküliségről vagy a Csoda Milánóban, ami a hajléktalanokról szól), a valóságon van a hangsúly, a művészet világa zárójelbe van téve. Zavattini szerint nem ki kell találni egy történetet, ami hasonlít a valóságra, hanem a valóságot kell történetként ábrázolni. Ez vezet a dokumentarista jelleghez, szinte tudósítás igénnyel kell dokumentálni a történteket és nem a szórakoztatás, hanem az elgondolkodtatás a cél. Fel kell háborítani a nézőt, de nem fantázia szülte történetekkel, hanem a nyers valósággal. Ezért kerül középpontba a hétköznapiság, a hétköznapi ember hétköznapi élete. Egyszerű legyen a téma (pl. biciklilopás), mely az utcán hever, ami mellett az ember könnyedén elmegy, hisz nap, mint nap szembesül vele, mégsem veszi észre (vagy csak nem érdekli). Ám, ha mindezt kellő szociális és morális érzékenységgel tálaljuk, ráirányul a figyelem. Azzal, hogy Umberto és a kutya is megmenekül, a rendező feloldja ugyan a szorongást, a negatív végkimenetelt, mégis ürességet, hiányt érzünk. Attól, hogy kutyája „megbocsátott” neki, attól, hogy nem sikerült az öngyilkossági kísérlet, még nem oldódik meg a lakásprobléma, az élet alapvető gondjai. A rendező nyitott befejezést hagy, nem tudjuk, hogy mi lesz Umberto-val, hogyan folytatódik és végződik az élete. Feltehetőleg nem is ez a központi mondanivaló, hanem hogy bármilyen rossz sorsa van az embernek, az életösztön – ha más nem, a kutyában – mindennél nagyobb kell, hogy legyen.

Besenyei Csilla

Rainer Werner Fassbinder – Lili Marleen

A Lili Marleen Fassbinder 1981-es filmdrámája. Maga a Lili Marleen egy német dal címe, ami a második világháború idején keletkezett és örökzölddé vált. Eredetileg egy német költő írta meg vers formájában az I. világháború idején, két barátnőről: Liliről és Marleenről. Később ezt zenésítették meg, majd amikor a németek 1941-ben elfoglalták Jugoszláviát, akkor játszották le először a belgrádi rádióban, s rögtön nagy kedvenc lett.

http://www.imdb.com/title/tt0082661/

A film forgatókönyve Lale Andersen német bárénekesnő önéletrajzi regényének egy részletét dolgozza fel. Egy mulató énekesnőjének története 1938-45-ig, a párt felső köreiben, Berlin, München és Zürich között. Három főbb kérdéskör köré épül az alkotás. Mindenekelőtt egy szerelmespár, Willie és Robert története ez, amely talán tipikusan azért a (nagybetűs) Szerelem, mert valójában soha nem teljesedik be. Ugyanis a férfi egy svájci zsidó, aki egy zsidó segélyszervezetnek dolgozik apjával együtt, míg a nő a náci Németországban fut be karriert. A másik fontos kérdéskör, (melyre való utalás a filmben is elhangzik: „Az ember nem mindig válogathatja meg, hogyan akar élni, ha élni akar.”) mennyire tekinthető nácinak, közreműködőnek valaki, aki egy ilyen diktatórikus hatalomban csak túl akar élni. A harmadik problémakör, azoknak a művészeknek a sorsa, karrierje, akiknek egy ilyen hatalmi berendezkedés ideje alatt nyílik lehetősége befutni. Ám mindezek előtt lássuk a rövid történetet.

A film tehát Willie, az énekesnő és Robert, egy zsidó karmester szerelmének történetét meséli el 1938 és 1946 között. A történet Zürichben indul, itt él Robert és innen támogatja a zsidókat, Willie pedig egy zürichi bárba dolgozik énekesnőként. Robert apja ellenzi kapcsolatukat, túl veszélyesnek tartja munkájukra nézve. Így egyik alkalommal, amikor Münchenből akarnak visszatérni a fiatalok, (Robert apjának intézkedésére) nem engedik át a határon Willie-t. A lány Münchenben ragad, (ekkor válnak el először hosszabb időre) de segítséget és támogatást kap egy korábbi (fejes) ismerősétől, Henkel rajparancsnoktól. Munkát kap egy szórakozóhelyen, ahol először énekli el a Lili Marleen-t. Egy évvel később (amikor a németek lerohanják Lengyelországot) lemezre is felveszik a dalt. A szám sikere teljesen a véletlennek köszönhető: rengeteg dalt betiltottak, így szükség van új számokra, a lemez pedig elkeveredik a belgrádi katonai rádióhoz, ahol először lejátsszák. Ettől kezdve minden este, pontban tíz óra előtt három perccel felhangzik a Lili Marleen, mely minden fronton és otthon maradt katona szívéből szól. Szinte már egyfajta esti imaként, vagy a békére való vágy szimbólumaként is tekinthető. Fontos megjegyezni, hogy Willie-t viszont egyáltalán nem érdekli a politika vagy a háború, szemet akar hunyni az egész felett és csakis fényes karrierjéről álmodozik. Ez az áhított karrier hamar elérkezik, a nő ünnepelt (ma úgy mondanánk „egy-slágeres”) sztár lesz, akit még Hitler is külön kegyekben részesít. Mindez idő alatt – noha mit sem tud Robert-ről – szerelmének ereje változatlan. Egyik nap váratlanul betoppan a férfi, viszont hamis útlevele miatt letartóztatja a Gestapo. A nő mindent megtesz, hogy kiszabadítsa szerelmét, s talán ez az egyetlen alkalom, amikor valóban közvetlen részesévé válik a politikának. Egy híres író, Günther Weisenborn (aki a zsidó szervezet tagja és akit egyébként Fassbinder alakít ), egy filmszalag kicsempészésére kéri Willie-t, cserébe kiszabadítják neki Robert-et. A férfi ugyan kiszabadul, de az énekesnő szemet szúr a Gestapo-nak, így fellépési tilalom alá vonják, társát, zongoristáját kiküldik a frontra, a Lili Marleen pedig tiltólistára kerül. A nő teljes kétségbeesésében öngyilkosságot kísérel meg, mire Robert és társai egy hamis hírt kezdenek terjeszteni, hogy megmentsék. A hír, miszerint Lili Marleen egy koncentrációs tábor áldozata lett, nagy felháborodást kelt mindenkiben, ezért a hatalom kénytelen visszavonni tiltását. Goebbels parancsára Willie újra felléphet és ismét felhangozhat a dal, méghozzá egy berlini koncerten. Ez a koncert viszont mind a dal, mind az énekesnő karrierjének utolsó állomása (a kettő sikerének íve eggyé fonódott). Ezután a nő a háború végéig visszavonultan él, majd amint lehetősége adódik, rögtön visszatér Zürich-be. Ott viszont azzal szembesül, hogy élete szerelme boldog házasságban és sikeres karmesterként él.

Willie sorsa tehát kétszeresen is tragikus, sem szerelme, sem karrierje nem teljesedett be, vált valóra, illetve ha igen, nem volt hosszú életű. A szerelem lehetősége (annak ellenére, hogy a néző és Willie is végig reménykedik) már abban a pillanatban meghiúsult, amikor a nő kint ragadt Münchenben. Így csak a karrier alternatívája maradt neki. Igazából mindenét, egész életét felteszi rá, emiatt még inkább érezhető az óriási szakadék a csillogó, pompával teli világ és a bukott, betiltott, minden téren tönkrement egykori sztár világa között. Annak a volt sztárnak a világa, akit a rendszer kihasznált, majd mikor veszélyessé és gyanússá vált, egyszerűen összetiport, betiltott és kidobott. Azonban Willie erre már csak utólag, túl későn döbben rá. Eleinte azt hiszi, hogy semmi köze a háborúhoz, szemet hunyhat felette, hisz ő csak egy dalt énekel, amit szeretnek a katonák. Amíg tehát a hatalom és az egyén érdeke megegyezik, szinten végtelen mértékű támogatásban részesülhet, amint viszont keresztezik egymást az érdekek, a hatalom ismét felülkerekedik. Olyan mértékben avatkozik bele az egyén szuverén világába, hogy a nőnek muszáj lesz tudomást vennie a körülötte zajló eseményekről, a háborúról. Azért is törik szét olyan könnyen a karrierje, mert csak résztvevő volt a hatalomban és nem közreműködő alany. Szerelmét viszont épp ezért a (nem) közreműködésért veszti el, hiszen a férfi elítélendőnek tartja a nő helyzetét és a hatalomtól kapott kiváltságait. Fontos kiemelni néhány formai eszközt, keretet is. Fassbinder rendkívül hatásos módon kontrasztba állítja a lövészárkokban zajló rideg eseményeket, valamint Willie ünneplését, csillogását. A pompa közepette úgy hullanak a virágcsokrok, ahogy a való életben a bombák és ahogy elhullanak az áldozatok. A zeneiség szintén meghatározó eszköz, lévén az egész történet egy dal köré épül. Ám emellett különböző változatokkal is él a rendező, például amikor Robert-et a Lili Marleen folytonos hallgatásával kínozzák és kergetik az őrületbe. Akárcsak, amikor párhuzamos vágással élve mutatja be az utolsó koncertet, valamint Willie társának elesését a fronton. Azon a ponton ér a csúcsra, a végére a dal, amikor lelövik a férfit. A Lili Marleen a fasizmusnak és vizuális eszközeinek révén egyszerre több (hatalmi, szerelmi, művészi) szövegkörnyezetben is működik. Lehetővé válik a történelmi kérdések reprezentációja, valamint a család, a szerelem, az ellentétek stb. megjelenése egyazon (jel)rendszerben. A film tehát egy szerelmes dal és a világháború véletlen találkozására épül, valamint magára a dalra, mint a kultúra árucikként megjelenő termékére.

Besenyei Csilla

Steve Buscemi - Interjú

Az Interjú című kamaradráma Steve Buscemi 2007-es rendezése. Lássuk, melyek a kamaradrámára jellemző és a filmben megjelenő elemek, jegyek?

http://www.imdb.com/title/tt0480269/

A film története alig néhány mondatban elmondható, ami arra utal, hogy kevésbé cselekményes, mely az első és egyik legfontosabb jellemzője a kamaradrámáknak. A kissé öreg, kiégett, cinikus politikai újságírónak, Pierre-nek interjút kell készítenie a fiatal, gyönyörű, ám filmjeiről kevésbé híres színésznőcskével, Katya-val. Ebből rögtön kiderül, hogy igazából csupán két szereplője van a filmnek, ami szintén fontos elem. A cselekmény kettejükre, viselkedésükre, dialógusaikra és a köztük vibráló szexuális, avagy épp ellentétes feszültségre épül. Ha mindez még nem lenne elég, az egyik legfontosabb kamaradrámai vonás: az egyetlen helyszín, ahol az összezárt szereplők előbb-utóbb, így vagy úgy, de egymásnak esnek. Jelen esetben ezt a felállást már csak az elfogyasztott alkohol, gyógyszerek és drog koronázza meg. Mivel a cselekmény fonalát a dialógusok, az interakciók és a gesztusok szövik, külön hangsúlyt kapnak, mert többletinformációhoz juttatnak bennünket. Példának okáért Katya óriási, ám annál kevésbé otthonos lakása, mely kívülről teljesen lelakott, de belülről jól felszerelt. Első pillantásra lakásának éppen ellentéte a lány, kívülről dekoratív, belül viszont csak egy buta, szőke nő. Fontos, hogy az ő lakása, melynek során helyzetelőnyben van, míg a férfi csak vendég, idegen. Ellenben maga az, hogy egy híresség felhívjon egy (idősebb és cseppet sem sármos) újságírót a saját otthonába, kissé eltér a megszokottól, ámde épp ezzel bonyolítja, indítja el a cselekményt.

A két szereplő közti kapcsolat már a legelején feszültségkeltő, rögtön egy kiélezett drámai helyzetet láthatunk. A férfinak semmi kedve egy általa buta libának gondolt nővel interjút készíteni, aki még ráadásul késik egy órát a találkozóról, helyette sokkal inkább tudósítana a washingtoni politikai zűrzavarról. Csakhogy Pierre gyakran felnagyítja történeteit, s már saját szerkesztője sem bízik meg benne, mindezt viszont csak a későbbi párbeszédek, a jellemek kibontakozása során tudjuk meg. Ez az információ akkor lép ismét előtérbe, amikor felhívja a szerkesztőjét, hogy bombahírei vannak Katya-val kapcsolatban, de a főnöke nem hisz neki, részegnek gondolja. Már maga a foglalkozásuk is ellentétes: az újságíró az értelem, a kultúra megtestesítője, míg a színésznő a fiatalság, a szenvedély, a szexualitás tárgyának kivetülése. Az viszont már csak olaj a tűzre, hogy a férfi lenézi a nőt és ismeretlenül is felsőbbrendűnek teszi meg magát. Katya oldaláról sértő lehet, hogy egy felkészületlen, gyakran nyavalygó, érdektelen újságírót kap, ám miután megsérül a férfi, megsajnálja és felhívja magához. Ahogy haladunk előre, sorra derülnek ki információk - amik természetesen késleltetik az interjú elkészülését – melyek révén úgymond átbillen a libikóka és a színésznőcske kerül fölénybe és arat elsöprő győzelmet. A történet során, egészen a végéig a néző is úgy gondolja, hogy egy tipikus szőke, drogos, híres színésszé soha nem váló nővel van dolgunk. Ezért is olyan erőteljes a zárás, egyfajta csattanó, ami józanságra téríti Pierre-t és minket is. Csattanó viszont csak felfelé ívelő, feszes tempójú folyamat vége lehet, amely jelen filmben tökéletesen épül fel. Állandó a feszültség, a szorongás, amely időnként ugyan enged, csakhogy amint nyugalom, (ki)elégültség lépne fel a nézőben és a szereplőkben is, rögtön és hirtelen újra csúcsra törnek az ellentétek. Olyan ez, akár egy tűzrakás, amikor kezd elaludni és már csak parázslik, valaki gyorsan aláfúj és újra felgyullad az egész.

Mivel a kamaradrámában két szereplő van összezárva egy helyszínen, nagyobb figyelmet és pontosabb megjelenítést kíván minden apró mozzanat, szó és berendezési tárgy. Kezdve a rácsos liften való érkezéstől (ami már az összezártság első színtere), a különös, morbid és gyakran hazug történeteken át, a kézi-kamerával felvett vallomásokig. Nem is beszélve az olykor-olykor feltörő szexuális vonzalomról, mely végül úgy tűnik, csupán eszköz volt mindkét fél számára. A kamaradrámák hangulatát fokozzák a színek és a fények intenzitása vagy éppen hiánya. Példának okáért, amikor belépnek a lakásba, sötét van, a nő előbb bezárja az ajtót (jelezve, hogy nincs kiút, csak a négy fal), majd felkapcsolja a villanyt (ami sokkal inkább félhomályt ad, mintsem igazi fényt). Az, hogy mikor melyikük iszik, dohányzik vagy ki melyik televíziót nézi (a nagy képernyőn a politika, míg a kicsin a szappanopera látható) mind-mind hangsúlyos. Ám, amit leginkább fontosnak tartok kiemelni, az a kézi-kamera, ugyanis akinek a kezében van, annál van az irányítás is. Egyrészt azért, mert mindig egyfajta előnyben van az, aki tartja a kamerát (mint egy fegyvert) és mindig kisebbségben, áldozatként az, akit vesznek. Másrészt, ahogy a végén kiderül, valóban fegyver, bizonyíték a kamera kazettája: az újságíró nem sietett felesége segítségére, annak ellenére, hogy sejtette, hogy kárt akart tenni magában, vagy legalábbis, hogy segítségére szorul. Annak a ténye, hogy Katya kicserélte a kazettát és az nála marad, még kevés volna a győzelemhez, ám amikor megtudjuk, hogy minden, amit mesélt, a rák, a boldogtalanság csak egy kitalált történet, megadja az utolsó döfést Pierre számára. Így a buta, szőke nőnek titulált, rossz színésznőcske váratlan, ám annál inkább elsöprő és fölényes győzelmet arat. Kérdés, hogy mire használja fel a kazettát? Felhasználja-e egyáltalán? Mit kezd a lépéselőnnyel? Ez az igazi csúcspontja a filmnek és a történetnek, hogy nincs lezárt vége, így az állandó feszültség örök marad és a végtelenbe tart.

Besenyei Csilla

Yimou Zhang - Hős

A Hős című hongkongi-kínai akciófilm egy legendán, s a történelmen alapszik. Az i. e. 221-ben egységes birodalommá alakulás történetét reprezentálja Kínában. Eleinte igen egyszerű felépítésűnek tűnik: a Csin király maga elé hívat egy Névtelen nevű harcost, hogy mesélje el, hogyan győzte le a király három legnagyobb ellenségét: Végtelen Eget, Törött Kardot és Szálló Havat. A harcos három visszaemlékezésben, flashbackben meséli el az eseményeket, ám a király kételkedni kezd és hazugsággal vádolja. Ettől a ponttól vesz nagyobb fordulatot a film, s a színek, jelképek, hagyományok és flashbackek örvénye beszippantja a nézőt. Ráadásul egy flachbackben a flashback is megjelenik, mely még inkább sokrétűvé teszi a narratívát.

http://www.imdb.com/title/tt0299977/

A film nagy hangsúlyt fektet a kínai kultúra, művészet, ideológia, jelképek és életérzés ábrázolására. A harcművészet, a szerelem és a kötelességtudat kavalkádjára, s egyaránt épít a vizuális és akusztikai elemekre. Képileg nagyon fontos a monumentalitás, a nagy terek, a nagy tömeg, a tömeg tagjainak összehangolt és egyidejű mozgása, s ezekhez képest az egyes egyén, kis ember ábrázolása. Mindezek meghatározó alkotóeleme a szín, színvilág és a zene. Mint minden kultúrában, a kínaiban is megtalálhatók a sajátosságok, melyek a filmben szintén megjelennek: helyszínül a pagodák, háttérben a kínai festészet és szobrászat alkotásai, aláfestésként kínai zene, mindent összekötő elemként a kalligráfia, s mindezek beleágyazva a lélegzetelállító kínai tájakba: tavak, hegységek és völgyek környezetébe.

A színek használata nagyon fontos, gondolatok, érzelmek és érzések fejezhetők ki velük, atmoszférateremtők. A különböző színek más-más hangulatot keltenek, s a filmben igen széles skálájuk jelenik meg. A Csin király és környezetének színe a szürke és az ezüst, mely a hamu, a szomorúság, a melankólia, az unalom, az egyhangúság jelképeként fogható fel. Az élénk színekkel ellentétben hétköznapiságot, ridegséget sugároz. A kínaiak egyébiránt az ezüstöt tartották a legértékesebb fémnek, így a király környezetébe tökéletesen beleillik. A király és a szürke ellenpontjaként jelennek meg a harcosok (eleinte) pirosban.

A piros hallatán, láttán leggyakrabban a vérre asszociálunk, ami hasonlóképpen kapcsolatban van az élettel és a halállal is. A csata és egyéb küzdelmek jelenteinek elengedhetetlen kísérője. Emellett a tűz, az erő és a nemiség szimbóluma, noha esetenként a bűn, a negatívum szerepkörébe jelenik meg. A bűn, s ezáltal az engesztelés, a vezeklés és az áldozat színe is, egy időben szokás volt a halottakra vörös leplet borítani, hogy jelképesen áldozattá avassák őket, ahogy Névtelen holttestével tették ezt. Átmenetként jelenik meg a narancssárga, a piros és a citromsárga között, ami a kíniaknál az egyensúly, a szeretet és a boldogság színe. A szerzetesek – ahogy a harcosok a filmben – gyakran ilyen színű ruhában jártak, mely a láng, a megvilágosodás fénye és az isteni szeretet kinyilatkoztatásának megnyilvánulása.

A pirossal szemben a citromsárga az örök fény, a felség, a hatalom kifejezője. Nem véletlen, hogy a filmben elhangzik: ha sikerrel jár Névtelen, tűzzenek vörös zászlót, ha nem, akkor sárgát. Eredetileg egyébként az uralkodó és családjának, majd a szerzetesek színe lett, mely a lemondás, alázatosság jelképévé vált. A továbbiakban megjelenik a kék, mint a végtelenség, a természetfeletti szimbóluma, ám ugyancsak jelképe a természettel szoros kapcsolatban álló alkotóelemeknek, mint például a vizek, vagy az ég. A filmben Szálló Hó holtteste egy végtelennek tűnő tó közepén álló szentélyben van elhelyezve, s körülötte a megfoghatatlan végtelenség. S ha már ég, a kék az ott lakó istenek, a mennyei hatalom kifejezője, mely a földi féktelen és bűnös szenvedély (a vörös) ellentéte. Ezután a fehér szín kap domináns szerepet, mely a tisztaság, a fény, az érintetlenség, az egyszerűség metaforája. Szoros kapcsolatban áll a halállal és annak rituális tárgyaival (halotti lepel, gyertya), valamint a szellemekkel és a kísértetekkel is. Kínában a gyász színe, nem csoda hát, hogy abban a flashbackben, melyben a fehér uralkodik, együtt halnak meg a szerelmesek, Hó és Törött Kard.

A filmben megjelenő utolsó szín a zöld, melyet feltehetőleg nem véletlenül hagytak a végére. A zöld ugyanis kettős, kétértékű: lehet a fiatalság, a megújulás, a tavasz, ugyanakkor lehet az éretlenség, a tapasztalatlanság, a naivság jele. A film során Törött Kard és Hó érkeznek zöldben, hogy megöljék a királyt, ám Kard végül megkegyelmez neki. Mindez a változás, a ráébredés, az új gondolkodás megnyilvánulása.

A színek mellett a zene, a harcművészet és a kalligráfia is nagy szerepet kap. A zene és a harc azonos elven alapulnak, mindkettőhöz különleges állapot szükséges. Mint ahogy a kalligráfia és a vívás is egy tőről fakad, emellett Törött Kardot a kalligráfia tanította meg arra, hogy nem szabad megölni az uralkodót. A kalligráfia, a díszes kézírás tanulása és alkalmazása egyfajta művészetként is felfogható. Az írásjelek a kínaiaknál fontos szerepet töltenek be, több tízezer különböző írásjegyük létezik, s egy-egy írásjel többféleképpen értelmezhető.

Ez szintén megjelenik a film során, a kard szót tizenkilenc írásjellel tudták leírni, Törött Kardnak meg kellett találnia a huszadikat. Mindezek mellett az ősi tanítások, a mester-tanítvány viszony, az ősi iskolák és a harcművészet is bemutatásra kerül. Külön említésre méltó a monumentalitás mellett a lassított és kimerevített képek, jelenetek, mint a vizualitás eszköze. Legtöbbjük harcjelenet közben látható, s szinte atomjaira bontva az elemeket (vízcsepp, nyílhegy stb.), mégis tökéletes összhangban ábrázol. Az akciódús jelenetek mellett megjelenik a melodráma is, mely központi ellentéte a szerelmesek, Törött Kard és Hó ellenkező gondolkodása. Emellett a tanítvány Törött Kard iránti reménytelen szerelme sem nyer pozitív végkimenetelt. A – minden szempontból – legfontosabb elemet, Névtelen elemzését a végére tartogattam. Már maga a Névtelen megnevezés antagonisztikus, van neve, ami szerint mégis névtelen. Emellett fekete ruhája révén maga a halál megtestesítője. A fekete köztudottan a sötétség, az éjszaka, a káosz, a mélység, az űr, a gyász és a halál szimbóluma. Eleinte, mint halált hozó, majd mint az életről lemondó, alázatos, magát megadó és feláldozó jelenik meg. Ám áldozatával hősies tettet hajtott végre, mely nélkül a történelem sem alakult volna úgy, ahogy.

Besenyei Csilla

Ridley Scott – Szárnyas fejvadász

A szárnyas fejvadász című amerikai sci-fi elbeszélésmódját tekintve narrációval ellátott történet, mely visszaemlékezésekkel és utalásokkal teli. A történet 2019 novemberében, egy fiktív jövőben játszódik, ahol az ún. replikánsokat (génmanipulált, emberhez nagyon hasonlító rabszolgákat) meg kell ölni, vagy ahogy a film fogalmaz, kiiktatni.

http://www.imdb.com/title/tt0083658/

A fő konfliktus az emberiség és az emberek által alkotott replikánsok között áll fenn, tipikus esete a teremtmény fellázadásának alkotója ellen. A gond az, hogy ezen teremtményeket csupán néhány év élettartammal látták el, de azok többet akarnak, ezért visszatérnek a Földre. Szűkebb értelemben a főszereplő, Deckard és az androidok közti ellentét ez. Deckard a Blade Runner nevű rendőri csapat tagja, egy fejvadász, aki már nyugdíjba vonulás előtt áll, ám előtte még el kell végeznie egy utolsó feladatot, kiiktatni négy replikánst. Hősünknek nincs választása, el kell vállalnia a munkát.

Az első fordulópont akkor következik be, amikor egy Rachel nevű nőn végez tesztet, amely segítségével kideríthető, hogy az illető android-e. Fontos, hogy a nő nem tudja, hogy nem ember, s ennek terhét egy ideig Deckard hordozza, majd később emiatt vigasztalja. Idővel szorosabb érzelmi viszonyok fűzik hozzá, valamint a lány fogja megmenteni a hős életét. Replikáns révén Rachel kilép a vállalattól, tudja, hogy üldözötté vált, ám nem Deckard lesz az üldözője. Azért sem, mert adósának érzi magát, amiért megmentette és azért sem, mert beleszeret a nőbe. Illetve a harmadik ok a férfi ember létének kérdésessége, amire később térek vissza. A főszereplő tehát sorra végzi feladatát, miközben újabb és újabb apró információt tudunk meg róla és környezetéről. Fontos, hogy ezeket általában a szereplővel együttes időben tudjuk meg, valamint visszaemlékezések során. A zenének itt is lényeges szerepe van, főként akkor, amikor Rachel zongorázik.

A második nagyobb fordulópont a Roy Batty nevezetű replikánssal való harc során következik be. Hosszas és fájdalmas küzdelmük végéhez közeledve Deckard áll vesztésre, noha mindeközben ellenfele már utolsó perceit éli (lejár a négy éve). Fordulat, amikor a haldokló replikáns felhúzza a tető peremén kapaszkodó fejvadászt, ezzel megmentve életét. Emellett nagyon fontosak az utolsó mondatai. „Különös élmény félelemben élni, ugye? Pontosan ezt jelenti a szolgaság.” Valamint: „Mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint könnyek az esőben.” Tulajdonképpen megfogalmazza a történet fő témáját: Mit jelent embernek lenni? Mennyire értékes is az emberi élet? Nem csak azért erőteljesek ezek a mondatok, mert egy haldokló szájából halljuk, hanem azért is, mert ez a lény csupán négy évet kapott az emberi létből. Ez a négy év önmagában sem sok, nemhogy még valaki rabszolgaként élje le ezt a csekély időt. Nagy hatása tehát abból ered, hogy egy ilyen rövid időtartamot megélő teremtmény ennyi tapasztalatra, bölcsességre tett szert. Felhívja a figyelmet az élet végességére, ezáltal fontosságára is, valamint az idő mulandóságára és az átélt pillanatokra. Fontos megélni az adott momentumokat, élvezni az életet, viszont hangsúlyozza, hogy a pillanatok elvesznek az időben, vagyis az élet egészében. Ezt viszont már csak akkor látja az ember, ha van mire visszatekintenie, ha már megélt egy hosszabb időszakot.

A rendezői változatban a történet úgy ér véget, hogy Deckard otthona előtt egy papírból hajtogatott egyszarvút talál, amelyet már a film elején is láthattunk. Visszatérő motívum, mely azt jelenti, hogy a férfi is – akárcsak Rachel és a többi android – replikáns. Azaz emlékei szintén mesterségesek, élettartama pedig korlátozott, s az általa megélt időből kiindulva, élete végéhez közeledik. Számomra az a leginkább kérdéses, hogyha érzelmeik is csupán manipulált, előre betáplált érzések, hogyan képes beleszeretni a nőbe? Fordított szemszögből látjuk, hogy Rachel nem tudja, mi a szerelem, hogyan működik ez az egész érzelmi háló, Deckard próbálja „megtanítani” rá. Ilyen szempontból a fejvadász ember és nem android, s a film során fel sem merülne ennek megkérdőjelezése. Ám valljuk be, enélkül a csavar nélkül kevésbé lenne izgalmas a történet, sőt, kifejezetten átlagosnak és unalmasnak mondhatnánk. Azt, hogy valójában ember vagy replikáns-e Deckard, a rendező a néző döntésére bízza, ettől válik igazán nagyszerűvé a film.

Besenyei Csilla

John Hillcoat - Az ajánlat

Az ajánlat című filmben több műfaj keveredése tűnik elénk; a western, a dráma és valamelyest az akciófilmek elemei, jellemvonásai is. Miben mutat közös jegyeket és miben hoz újat a tipikus amerikai westernekhez képest?

http://www.imdb.com/title/tt0421238/

Az alapkonfliktus, vagyis a civilizáció és a vademberek szembenállása jelen filmben is fenn áll. A civilizációt Stanley kapitány képviseli, aki feleségével együtt nemrégiben érkezett Angliából, s többször említi a történet során, hogy változást, értelmet akar hozni a vadonba. Tiszteli a múltat, a hagyományokat, ellenben célja a jövő építése, felvirágoztatása. Ám az erő(szak), az (állati) ösztönök gyakran erősebbek az észnél, látható ez például Mike megverésekor, ahelyett, hogy előbb teljesen megbizonyosodnának bűnösségéről. Emellett házával és kertjével is képviseli a civilizációt; egyszerre gyönyörködtető a jól berendezett, gondosan ápolt, tiszta rezidencia, ám egyaránt szemet szúr, hogy mindez a pompa kilóg a vad, nyugatias, puszta, kopár és - ami a legfontosabb - természeti környezetből. Nagyon fontos az ember, mint véges, apró és gyarló lény és a természet, mint végtelen, óriási, mindent (a rosszat is) elnyelő, annak helyet adó környezet ellentéte. Ez egy újabb jellemvonáshoz kapcsolható, miszerint a western mindig a határvonalon játszódik. Mindent összevetve, rögtön háromféleképp értelmezhetjük a határvonalat: az első a kapitány és felesége háza, valamint a pusztaság határa; a második a város központja és a külváros, a vadon véglete; harmadrészt (ha nem szorosan fizikai határokra asszociálunk) a civilizáció és a vadon, a vadság pereme.

A western mindig erkölcsi normákat képvisel és jelenít meg. A fent említett elhatároltság mellett a karaktereket is könnyen besorolhatjuk a jó és a rossz kategóriáiba, de csak az amerikai westernekben. Az ajánlatban nem válik el igazán élesen az erkölcsi jó és rossz, emiatt is izgalmas és érdekes a történet, noha kétségtelen, hogy vannak kifejezetten csak pozitív és negatív alakok. Az amerikai westernben a karakterek határozott jellemmel rendelkeznek, ám jelen esetben sokkal komplexebb és bonyolultabbak a figurák. Példának okáért, Charlie vadonban élő testvérei - akiknek az egész történet folyamán csupa negatív, erkölcstelen cselekedeteik vannak - kezükben mégis állandóan ott a könyv, és megnyilvánulásaikból gyakran érezhető a műveltség, olvasottság. Egy kis kitérő erejéig meg kell említeni, hogy a könyv és a műveltség fontos szimbólumok, ugyanis ez az egyetlen pont, kapaszkodó, melynek segítségével még embernek, civilizáltnak érezhetik magukat az amúgy társadalmilag és minden téren kirekesztett, üldözött fiúk. Ha ez sem lenne jelen, valóban szinte állatinak érezhetnénk a barlangokban bujkáló és élő fivérek életvitelét. Visszatérve a jellemekhez, a legkisebb testvér, Mike feltehetően bűnös, azonban mivel nem kapunk erről teljes bizonyosságot, nem tudjuk elítélni, kifejezetten rossz karakternek minősíteni, sőt, még együtt is érzünk vele, amikor majdnem halálra verik. A középső fiú, Charlie sem teljesen az erkölcsi jó megtestesítője, hisz kapunk némi információt zűrös múltjáról, noha ő már a változás, a jó útjára lépett. Azonban a múlt nem érdekli a nézőt, csak a jelen és a jövő, hogy a főhős szembe fordul-e bátyjával, hogy megmentse öccse életét. A történet ilyen szempontból Charlie jellemének, lélektanának küzdelmét és változását vezeti végig, s csak az lehet az egyetlen, erkölcsileg jó megoldás, (ami be is következik) hogy leállítja az öldöklést, leállítja bátyját. A western műfaj használatának eredetileg két oka van: a hősiesség, az erkölcsi jó győzelmének ábrázolása vagy bocsánatkérdés az indiánok ellen elkövetett cselekedetekért. Jelen esetben az első ok áll fenn.

Ez a műfaj kifejezetten a kettősségekre, a szélsőségekre épít: civilizáció-vadon, jó-rossz stb. Újabb kettősség az egyéni szabadság és a törvény, valamint a közösség. Az előbb említett társadalmilag kirekesztett Burns-fivérek esetére is igaz, pusztító és öldöklő életvitelük miatt kirekesztették magukat a közösségből. Egyetlen megoldás a határon kívüli, a végtelen vadonban, barlangokban bujkáló élet. Emellett a kapitány (igazságra törekvő) egyéni akarata és a rangjától, környezetétől elvárt cselekedete szintén egymásnak feszül. Ami a nők ábrázolását illeti, a kapitány felesége se nem szűzies, se nem ún. „aranyszívű kurva”. Gyakran kifejezetten irritáló személyiségként van jelen a filmben. Kétségtelen, hogy az igazságra, az igazságszolgáltatásra és a jó feleség megtestesítésére törekszik. Emellett bizonyára nem lehetett könnyű nőnek lenni egy olyan korban és helyen, ám véleményem szerint jórészt a saját maga kreált problémák áldozata lett, önmagát tette áldozattá. Mint minden műfaj, a western is szemantikai és szintaktikai elemekre épül. A hollywoodi változatban könnyen felismerhetőek ezek: lovak, pisztoly, lövöldözés, indiánok, ördögszekér stb., mint szemantikai elemek és a jó-rossz, törvényen kívüli-törvény szembeállítása, mint szintaktikai elemek, amik alapján felépül a cselekmény. Ebben a filmben mindkettő megjelenik, bár némileg változik is. Szemantikailag szembetűnő az ausztrál táj, mely felfedezetlen, rejtélyes, végtelen és ahol bármi megtörténhet. A szintaktikai változás pedig a már említett eltérésből – vagyis hogy nincs kifejezetten jó-rossz – adódik. Ami az ausztrál tájat illeti, fontos megemlíteni, hogy újdonságnak számított; filmes helyszín szempontjából, illetve a felfedezetlensége és végtelensége miatt is. A rendező fifikás módon igen gyakran mutatja az elképesztő tájat, a naplementét, a napfelkeltét stb. Egyaránt nyújt lenyűgöző látványt, valamint eleget tesz egy újabb fontos műfaji jellemzőnek: az időbeli és térbeli meghatározottságnak. A filmidő és a játékidő szinte teljesen megegyezik, a döntő és utolsó mozzanat az utolsó percekben következik be. Amit még mindenképp említeni kell, az az erőszakos pillanatok lassítva, gyakran lágy, lassú, érzelemmel teli zenével mutatása, melyet szinte mindig gyors és élet vágás követ. Példának okáért Mike ütlegelése. Ezáltal a rendező még nagyobb és erősebb hatást kelt és ér el. Ami az erőszakot illeti, a néző úgy érezheti, hogy felesleges és kifejezetten túlzó, túl nagy mértékben jelenik meg. Korábban a cinikus ábrázolás eszköze volt a rengeteg üldözés és felesleges lövöldözés.

Véleményem szerint azonban ebben a filmben nem a cinikus ábrázolás a cél. Sokkal inkább eszköz arra, hogy bemutassa az ember állatias, ösztönökkel teli és törvények korlátozása nélküli énjét, valamint a testvériesség, az összetartozás erejét. Nagyon hasonló, szintén ausztrál film, az Animal Kingdom, mely már teljesen elhagyja a western műfaját, de ugyanígy az ösztönlétre és a családi összetartásra épít. Ennek hangsúlyossága miatt lehet hiányérzete a nézőnek, hisz nem az amerikai westernekben mindig jelenlévő pátosz áll a központban.

Besenyei Csilla

Géla Babluani - 13 Tzameti

A 13-as című fekete-fehér francia thriller Géla Babluani első filmje. Filmdramaturgiáját tekintve a suspense thriller jegyei figyelhetőek meg. Hogy melyek ezek az elemek és közülük melyek vannak jelen, illetve mik hiányoznak?

http://www.imdb.com/title/tt0475169/

A suspense thriller alapköve, hogy a néző beavatott, ezáltal több információval rendelkezik a legyőzendő akadályt, ellenfelet illetően, mint a tájékozatlan főhős(ök). A borzongás, borzongatás (amit maga a suspense szó jelent) ebből a többletinformáció birtoklásából és a tudatlan szereplő „vakon” történő cselekedeteinek kettősségéből ered. Ebben a filmben a főszereplő, Sébastien és a titokzatos levél, valamint később a pénzéhes gengszterek kapcsolatán keresztül fut a fő szál. Elengedhetetlen jellemző, hogy a történetből hiányzik a központi bűnös, illetve a központi nyomozó figura. Ehelyett egy ártatlan ember (esetünkben a Sébastien-t alakító George Babluani) hirtelen és véletlenszerűen csöppen bele az összeesküvésbe. Ez Hitchcock egyik kedvenc témája is. Hitchcock neve mellett, azt is meg kell említenünk, hogy Géla Babluani több technikai elemet is átemelt tőle: speciális világítás, fény-árnyék kontraszt és (thrillerre jellemző) kameraállás. Ami nagyon fontos, az a véletlen szerepe. A szegény családból származó fiú tetőt javítani megy ahhoz a házhoz, aminek ablakán a szél véletlenül kifújja azt a bizonyos levelet. A fiú pedig véletlenül megtalálja és elteszi. Akárcsak a későbbiekben, nagyon is a véletlenen, az adott pillanat esetlegességén múlik minden, gondoljunk csak arra, amikor a fegyver vagy kilövi éppen a golyót vagy nem.

Habár hiányzik a tipikus, végletekig gonosz, vagy hivatásából eredően zseni nyomozó karaktere, valamiféle nyomozás általában mégis megjelenik a suspense thrillerekben. A hős, ha akar, ha nem, egy idő után mindenképp nyomozásba kezd, ugyanis bizonyítania kell saját ártatlanságát. Ezt pedig csak úgy teheti meg, ha felderíti az ügyet, miközben a bűnözők és a rendőrök is a nyomában loholnak. Jelen filmben ez a jegy nem teljesen ekképp mutatkozik meg. A fiú önként, naivan, pénzszerzés reményében keveredik bele a „játékba”, kiszállni viszont már nem tud. Puszta véletlen és szerencse, hogy életben marad és megnyeri a játékot, s innentől indul az igazi vadászat. A gengszter testvérpár életben maradt tagja a pénzért, a rendőr pedig az igazság felderítéséért (már nem csak követi) kapja el a fiút. Ám igazi nyomozásra nincs szükség. Némi hazugság és információmorzsa után a rendőrség futni hagyja a fiatalt, ellenben a gengszterrel, aki a film végén lelövi őt. A hangsúly tehát így nem a rejtélyen vagy annak megoldásán, hanem a feszültségkeltésen van. Ennek egyik eszköze a késleltetés, ami A 13-as c. filmben egészen kitolódik. Körülbelül a történet első harmada után tudjuk meg, hogy mire is vállalkozott a főhős, miből és hogyan kereshet sok pénzt. Ez az élet-halál ördögi kör a kulcsinformáció, amely az eseményeket valamelyest lassítja, bezárja, ám a pszichoanalitikai oldalt elindítja. Innentől láthatjuk ugyanis Sébastien lélektani fejlődését, ami szintén a suspense thriller egyik jellegzetessége. A történet elején egy tisztességesnek látszó, kétkezi munkás, szegény családból származó, fiatal fiút láthattunk, aki minden adandó munkát elvállal, hogy pénzhez juttassa családját. Ehhez képest a történések végére (még ha nem is hidegvérű, de) gyilkosként áll előttünk. Ezt a folyamatot láthatjuk a „verseny” során is: a legelső lövésnél nem akarja meghúzni a ravaszt, még próbál ellenállni, ám a későbbiekben már nagyon jól tudja, hogy nincs választása és nem is küzd ellene.

Ugyancsak ismertetőjegy, hogy elérkezik az a pont, amikor a hős, a pozitív oldal képviselője kénytelen lopni, ölni, átlépni az ellenkező oldalra. Ezáltal megjelenik a többértelműség, s már nem olyan éles a határ a jó és a rossz között. Ám a néző mégsem tudja elítéli a karaktert, még ha valóban bűnös is, jelen esetben több okból sem. Egyrészt, mert tudjuk, hogy a családjáért teszi, a nyomorúságuk ellen, hisz a verseny végén egyből hazaküldi a pénzt. Másrészt azért, mert látjuk, hogy ki szeretne szállni, visszalépni, de már nem lehet. Ez a borzongás, feszültség másik fő forrása: szinte klausztrofób módon, fizikai térben, be/össze vannak zárva a játékosok egy kis, sötét szobába, ahonnan a halál az egyetlen menekülés. Harmadrészt, noha visszafordíthatatlanul belekerül a körforgásba, végig emberi és érzelmekkel teli marad. Minden lövés előtt és a verseny folyamán végig küzd (ellen)érzéseivel. Végül pedig azért, mert míg ellenfelei különböző tudatmódosító szerekkel élnek a verseny folyamán, valamint teljes, tét nélküli csőd az életük vesztenivaló nélkül, addig a fiú végig „tisztán” játszik és amint már említettem, a családjáért. Ez esetben a film a bűnbeesés, a bűnözés lelki, pszichés mozgatórugóit keresi a fiú lélektani feltárása által. S ezzel, hogy ilyen éles a kontraszt az egyszerű, átlagos fiatal és a gyilkos között, még intenzívebb a borzongás. Összességében tehát elmondható, hogy a legalapvetőbb mozzanatokban jelen vannak a suspense thriller stílusjegyei. Kivétel ez alól, hogy a történet végén meghal a főhős, illetve, hogy hiányzik a filmből a romantikus szál, a melodrámai vonal. Ámbár, a fiú halála kettős érzéseket kelt: egyrészt jogosnak érezzük, mert igazságtalan volna, ha büntetlenül megúszná, így halálával „helyre billen a mérleg két oldala”. Másrészt sajnáljuk, mert ártatlanul és (eredetileg) jó szándékkal keveredett a bajba. (Nem elfelejtendő, hogy a pénzt végül postára adta, így fél sikerrel járt.) Ami pedig a romantikus szálat illeti, valójában nem elengedhetetlen a suspense thrillerekben, s igazából nem érezzük nagyobb hiányát.

Besenyei Csilla

Ki-duk Kim – Lopakodó lelkek

Melodráma-e a Lopakodó lelkek című film? Vagy legalábbis hogyan és milyen mértékben van jelen ez a szál, hiszen műfaját tekintve a film krimi?

A legalapvetőbb stílusjegyek és alapkövetelmények többségükben könnyen megtalálhatók, szembetűnőek. Egy szerelmi háromszög áll a középpontban., melyre az angol cím is utal: 3-Iron. Az iron, azaz vas, a cselekményt szinte végig kísérő golfütőre és annak szerepére utal.

http://www.imdb.com/title/tt0423866/

A férj és feleség közti kapocs főként csak az erőszakra épül. Ez eredhet a kihűlt érzelmekből, valamint a kényszerű házasság lehetőségéből (ami az ázsiaiaknál igen gyakori). Ebből adódik egyrészt, hogy a kiszolgáltatott, szenvedő, ártatlan lányt meg kell menteni, „fel kell szabadítani”, ami ez esetben a betörő férfi szerepköre lesz Másrészt a férj maga a szenvedés, a boldogtalanság oka, a felesleges harmadik. A klasszikus melodrámákhoz hasonlóan ezek a jelenetek is a felsőbb réteg köreiben játszódnak, annak ellenére, hogy a férfi főszereplő egy hajléktalan. Hősünk stílszerűen egy teljesen egyszerű, mondhatni egyoldalú karakter, akinek nincs kihangsúlyozva más főbb tulajdonsága. Láthatjuk tehát, hogy az ellentétes erők társadalmi és lelki természetűek, valamint hatalmiak is (gondolok itt arra, amikor a rendőrség kiszolgáltatja a fiút a férj számára). Azon a ponton is egyezést találunk a műfaji jegyek szempontjából, hogy hősünk tehetetlen, magára maradt és vele szemben összemérhetetlen, külső erők állnak. Ám a film második részében mintegy bosszúállást láthatunk, mellyel egálra billen a mérleg. (A fiú visszatér a korábbi helyszínekre és elégtételt vesz). A néző akarva akaratlanul is a szereplő érzelmi állapotán, szemszögén keresztül éli át, szemléli az eseményeket. A modern melodrámák jegyei is felfedezhetőek, a hősnek az értékek hiányával kell szembenéznie. Tehetetlensége miatt a legfontosabb pillanatokban cselekvésképtelenné válik, hacsak nem történik valami csoda, mellyel mégis győzedelmeskedhet. (Erre a csodás elemre a végén térek ki.) Az értékek hiányának legszembetűnőbb példája a férj-feleség kapcsolatban, valamint a hatalmi erők hiányosságában fedezhető fel.

A film során a szerelmeseket egyáltalán nem halljuk beszélni, hangos beszédet csak a külvilágból érkezőktől hallunk. A szóbeli kommunikáció szerepét a szimbolikus cselekvések veszik át, a közös rituálék stb. Fontos, hogy a lány mintegy természetesen csatlakozik megmentőjéhez, nem kell győzködni, nem kell kérni (nehéz is lenne, ha meg sem szólalnak.) Valamint, hogy a lány szinte automatikusan kezdi végezni a korábban látott tevékenységeket (kimossa a ruhát más házában, főz stb.) Ez a történet azon részén kap még nagyobb szerepet, amikor a fiú börtönbe kerül és a lány – feltehetően, hogy közel érezze magához – ugyanúgy folytatja tovább a korábbi, közös rituálékat. Szembetűnő különbség azonban, hogy a szerelmesek közül a lány a kezdeményezőbb, példának okáért: ő húzza oda magához a férfit az ágyban. Amennyire hiányzik a dialógus a történetből, annyira kap nagy szerepet – melodrámához illően – a zene. Minden betörés alkalmával az az első mozdulat, hogy betesznek egy-egy lemezt lejátszásra, illetve ha nem működik a lejátszó, akkor megjavítják. A zene ellátja alapvető funkcióját is (hangulatteremtés, fokozás), emellett mondhatni átveszi, pótolja a verbalitás hiányát. Más eszközökkel is fokozza a hangulatot, illetve helyettesíti a beszédet: közös fotók, közös étkezés és a leghatásosabb a közös mérlegreállás, amely együtt nullát mutat (a természetfeletti, átlag feletti szerelem súlyának metaforája).

A melodrámák fontos eleme a csattanó és a fordulat. Jelen esetben már maga a szerelmesek találkozása ilyen fordulatnak tekinthető, hisz nem túl gyakori, hogy egy betörő nekiálljon mosni, takarítani, szerelni egy lakásban. A másik ilyen fordulat számomra a lebukás pillanata, legalábbis olyan értelemben, hogy korábban is lebuktak, mégsem volt következménye. A végső, drámai, minden téren csúcspont az, amikor visszatér a fiú a lányhoz, mint egy szellem, újra szerelmi háromszög alakul ki. Furcsa, hogy a férj vajon tényleg nem tud róla, hogy újra hárman vannak vagy érzi, de úgy gondolja, hogy ez így is több, mint amit eddig kapott a feleségétől? Gondoljunk csak vissza arra, amikor a lány szerelmet vall a férjének (valójában a mögötte álló fiúnak) és a férfi hitetlenkedve forog körbe. Nagyon fontos, hogy itt szólal meg először a lány, s mi mást mondhatna, mint hogy: szeretlek. Számomra a legszebb pillanat és tényleg a film csúcspontja, amikor az ölelkező házaspárhoz odalép a fiú és megcsókolja szerelmét. A nézőben egyszerre dúl a boldogság, a beteljesedés érzése, ám ott motoszkál az is, hogy ezentúl hármasban fognak élni? Miért nem öli meg a fiú a férjet? Vagy miért nem válnak el a házastársak? Vagy legalább szöknének el újra. Ám sokkal dominánsabb a boldogság érzete, a happyend ténye, így amilyen gyorsan jön az elégedetlenség, olyan gyorsan tovaillan. Feltehetnénk a kérdést, hogy miféle boldogság ez? Hogyan tért vissza a fiú? Tényleg láthatatlan, súlytalan, szellem (nevezzük bárminek) lett? Hisz a valóságban nem tapasztaltunk (eddig) ilyet, vagy ehhez hasonlót. Azonban nem az a fontos, hogy a jelenetek, a történet mennyire valósak, hanem, hogy a film cselekményvezetésébe illeszkedjenek, ami jelen esetben teljesül.

Besenyei Csilla

Itt a változás ideje!

The Hangover Part II – Másnaposok 2

A Másnaposok első részét 2009 nyarán mutatták be és rögtön óriási sikert aratott. Ki ne vágyna egy ütős bulira alkohollal, dögös csajokkal, zenével, na és persze a legjobb barátokkal?! Az a tény, hogy mindez egy legénybúcsú keretében zajlik, már csak hab a tortán…

http://www.port.hu/masnaposok_the_hangover/pls/fi/films.film_page?i_film_id=102478

Az első rész után az ember úgy gondolja, hogy ez a sztori már nem is lehetne jobb. Négy jó barát, igazi macsók, akik méltón szeretnék elbúcsúztatni Doug (Justin Bartha) barátjukat a facér élettől, elmennek Vegasba. A cselekmény egyből a közepén kezdődik, rámutat a fő problémára: útközben elhagyták a vőlegényt, és mind a főszereplők, mind a néző feladata lesz kideríteni, hogy mi is történt valójában. Ez egy igazán jó pont a rendezőnek, Todd Phillips-nek, hisz így mindenki részt vehet az izgalmas nyomozásban és az ötödik barátnak érezheti magát. Miután felfedezik, hogy eltűnt a vőlegény, és már csak hárman: Phil (Bradley Cooper), Stu (Ed Helms) és Alan (Zach Galifianakis) indulnak a keresésére a talált nyomokon, egyre izgalmasabbá válik a történet. Egész Las Vegas-t átkutatják, sikerül felidézni a nem túl szokványos este majdnem minden pillanatát és végül összeáll a kép. Azonban egy kirakós darab mégiscsak hiányzik: hol hagyták el a vőlegényt? Mi sem egyszerűbb, ott, ahonnan indultak. Miközben a négy barát elképesztő kalandokon megy át, egyre inkább úgy tűnik, hogy az esküvőnek lőttek. Ám, ha már vígjáték a műfaj, magától értetődő, hogy végül minden rendbe jön: odaérnek az esküvőre, a mennyasszony megbocsát és a vége mi más, mint happyend. (Azért gondoljunk csak bele, mennyire lehet bíztató egy fiatal nő számára, ha a leendő férjének öt órával a lagzi előtt nyoma sincs. Persze ilyenkor ez mit sem számít, amerikai álomesküvő, a tökéletes álompárral.) A film tehát egy igazi amerikai vígjáték, amiből nem hiányozhatnak az óriási poénok, a társadalom és jellemkritika, egy félre sikerült Vegas-i esküvő részeg alanyokkal, egy kevés drog, erotika, na meg egy dühös koreai „maffiózó”.

A kasszasiker után, igen nehéz egy még jobb, még ütősebb sztorival előállni. Véleményem szerint ez nem is sikerült igazán. Nézzük is azt a (már valahonnan ismerősnek tűnő) előzetest…

http://www.port.hu/masnaposok_2._the_hangover_part_ii/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=117519&i_city_id=3372&i_county_id=-1

Az alaptörténet ugyanaz, csak jelen esetben Stu készül házasodni és a helyszín nem Vegas, hanem Thaiföld. Már attól a pillanattól kezdve, hogy Phil száját elhagyta az a mondat, hogy: „Megint kezdődik!” már sejthető volt, hogy mi vár ránk. A Vegas-i fényűzéssel ellentétben, most egy lepukkant thaiföldi lakásban ébred a csapat, noha a vőlegény kifejezetten nem akart legénybúcsúztatót. Ebben a részben nem a férjjelöltet, hanem a mennyasszony öccsét vesztik el, ami igen nagy baj, tekintve, hogy Stu-t már így sem kedveli a család. Ezután ismét elkezdődik az este felidézése, ám most a baba helyett egy tolószékes szerzetes, a tigris helyett egy majom kerül terítékre, és Doug híján ismét hárman indulnak neki a keresésnek. A piszkos ügyletek, a hosszas keresgélés után úgy tűnik, Bangkok végleg elnyelte az alig tizenhat éves fiút.  A film csúcspontja természetesen a legmélyebb pont után következik – már majdnem lefújják az esküvőt - amikor a helyére kerül az utolsó emlékdarab, és rájönnek, hogy hol a fiú. Hol máshol lehetne, mint ahonnan elindultak? A lelakott lakás liftjében ragadt. Nem kifejezetten változatos: először a tető, most a lift. Talán célzás akar lenni, hogy teljesen felesleges volt az egész hercehurca, egyszerűbb lett volna előbb alaposan körülnézni? Ki tudja… Mindenesetre, miután mindenki előkerül, irány az esküvő, amit idő közben a dühös após lemond. Az utolsó pillanatban egy yacht-al érkezik meg a mi kis baráti társaságunk, és minden a helyére kerül, a lagzi sem marad el, különben mikor kapna szerepet Mike Tyson (eléggé) fars hangja, ha nem a mulatság alatt?

       Pozitívumként szóljon, hogy a már minden történetben megszokott jellemrajzok, azok története és változása sem maradt el. A puhány fogorvos Stu-nál igen nagy változást észlelhetünk. Már az első részben elnyomva élt a barátnője mellett, az is nagy dolog volt, hogy ki mert állni ellene és szakított vele. Azonban csak a második részben érezhetjük úgy, hogy kiteljesedik a személyisége, hisz megmutatja, hogy ő igen is tökös férfi, és szembeszáll az apósával. Tipikus tutyi-mutyi alak, akit olyan hatások érnek – főként Alan tettei - amelyek rádöbbentik, hogy itt a változást ideje. Alan, aki mindig a gond forrása, most sem okoz csalódást. Jellegzetes buta, együgyű, de hatalmas szívű és szeretnivaló szőrös figura, aki mindkét részben elkábítja a bandát illegális szerekkel. Mentségére szóljon, hogy ez utóbbiban csak a féltékenység vezérelte, és véletlenül ütötte ki egész estére a csapatot. Egy ilyen személy tökéletesen alkalmas az érzelmes pillanatok alakításához, legyen akár babával, akár majommal dolga. Phil az igazi macsó a fiúk között, minden lány álma, és ha jól megnézzük, ő a falkavezér. Mindig ő irányít, ő mondja meg, hogy mi lesz a következő lépés, ki mit tegyen, de nem kifejezetten elnyomóként, inkább összetartó erőként, afféle rangidősként teszi ezt. Amit igazán hiányolhatunk, az az, hogy Doug barátunk nem vett részt túl sok kalandban. Az első epizódban eltűnt, emiatt nem jutott neki akkora szerep, csak amolyan névleges. A következő részben pedig csak telefonon tartották vele a kapcsolatot, mivel ő ottmaradt a szálláson. Furcsa, mintha a nők közé süllyesztették volna el, bár úgy is felfoghatjuk, hogy afféle összekötő szerep hárult rá. Remélhetőleg a harmadik részben már kijut neki egy kis izgalom. Igen, ha már itt járunk, lesz harmadik rész, trilógia lesz a Másnaposokból.

http://shtrend.hu/index.php/Film/lesz-masnaposok-3.html

A hírek szerint a harmadik rész eltér majd a többitől. Kár, pedig már elképzeltem, amint Alan házasodni készül, és az esküvő előtti napon ő, vagy valamelyik rokona eltűnik, majd a többiek mind őt keresik. Kezdődik a hajsza, az este felelevenítése, a jelek megfejtése… A végén persze még éppen időben betoppannának az esküvőre, ismét happyend lenne, és végre mind a négy barátnak lenne felesége. Még jó, hogy csak négyen barátok, különben kitudja hány részes lenne a film?! Akár igazak a hírek, akár nem, szerintem mindenki izgatott várja a következő részt - a falka újabb kalandjait, amely az összetartozást hangsúlyozza – ha másért nem, azért, hogy óriási bukás lesz-e és rossz döntés a trilógia, avagy méltó befejezés és újabb kasszasiker.

Besenyei Csilla