Steve Buscemi - Interjú
Az Interjú című kamaradráma Steve Buscemi 2007-es rendezése. Lássuk, melyek a kamaradrámára jellemző és a filmben megjelenő elemek, jegyek?
http://www.imdb.com/title/tt0480269/
A film története alig néhány mondatban elmondható, ami arra utal, hogy kevésbé cselekményes, mely az első és egyik legfontosabb jellemzője a kamaradrámáknak. A kissé öreg, kiégett, cinikus politikai újságírónak, Pierre-nek interjút kell készítenie a fiatal, gyönyörű, ám filmjeiről kevésbé híres színésznőcskével, Katya-val. Ebből rögtön kiderül, hogy igazából csupán két szereplője van a filmnek, ami szintén fontos elem. A cselekmény kettejükre, viselkedésükre, dialógusaikra és a köztük vibráló szexuális, avagy épp ellentétes feszültségre épül. Ha mindez még nem lenne elég, az egyik legfontosabb kamaradrámai vonás: az egyetlen helyszín, ahol az összezárt szereplők előbb-utóbb, így vagy úgy, de egymásnak esnek. Jelen esetben ezt a felállást már csak az elfogyasztott alkohol, gyógyszerek és drog koronázza meg. Mivel a cselekmény fonalát a dialógusok, az interakciók és a gesztusok szövik, külön hangsúlyt kapnak, mert többletinformációhoz juttatnak bennünket. Példának okáért Katya óriási, ám annál kevésbé otthonos lakása, mely kívülről teljesen lelakott, de belülről jól felszerelt. Első pillantásra lakásának éppen ellentéte a lány, kívülről dekoratív, belül viszont csak egy buta, szőke nő. Fontos, hogy az ő lakása, melynek során helyzetelőnyben van, míg a férfi csak vendég, idegen. Ellenben maga az, hogy egy híresség felhívjon egy (idősebb és cseppet sem sármos) újságírót a saját otthonába, kissé eltér a megszokottól, ámde épp ezzel bonyolítja, indítja el a cselekményt.
A két szereplő közti kapcsolat már a legelején feszültségkeltő, rögtön egy kiélezett drámai helyzetet láthatunk. A férfinak semmi kedve egy általa buta libának gondolt nővel interjút készíteni, aki még ráadásul késik egy órát a találkozóról, helyette sokkal inkább tudósítana a washingtoni politikai zűrzavarról. Csakhogy Pierre gyakran felnagyítja történeteit, s már saját szerkesztője sem bízik meg benne, mindezt viszont csak a későbbi párbeszédek, a jellemek kibontakozása során tudjuk meg. Ez az információ akkor lép ismét előtérbe, amikor felhívja a szerkesztőjét, hogy bombahírei vannak Katya-val kapcsolatban, de a főnöke nem hisz neki, részegnek gondolja. Már maga a foglalkozásuk is ellentétes: az újságíró az értelem, a kultúra megtestesítője, míg a színésznő a fiatalság, a szenvedély, a szexualitás tárgyának kivetülése. Az viszont már csak olaj a tűzre, hogy a férfi lenézi a nőt és ismeretlenül is felsőbbrendűnek teszi meg magát. Katya oldaláról sértő lehet, hogy egy felkészületlen, gyakran nyavalygó, érdektelen újságírót kap, ám miután megsérül a férfi, megsajnálja és felhívja magához. Ahogy haladunk előre, sorra derülnek ki információk - amik természetesen késleltetik az interjú elkészülését – melyek révén úgymond átbillen a libikóka és a színésznőcske kerül fölénybe és arat elsöprő győzelmet. A történet során, egészen a végéig a néző is úgy gondolja, hogy egy tipikus szőke, drogos, híres színésszé soha nem váló nővel van dolgunk. Ezért is olyan erőteljes a zárás, egyfajta csattanó, ami józanságra téríti Pierre-t és minket is. Csattanó viszont csak felfelé ívelő, feszes tempójú folyamat vége lehet, amely jelen filmben tökéletesen épül fel. Állandó a feszültség, a szorongás, amely időnként ugyan enged, csakhogy amint nyugalom, (ki)elégültség lépne fel a nézőben és a szereplőkben is, rögtön és hirtelen újra csúcsra törnek az ellentétek. Olyan ez, akár egy tűzrakás, amikor kezd elaludni és már csak parázslik, valaki gyorsan aláfúj és újra felgyullad az egész.
Mivel a kamaradrámában két szereplő van összezárva egy helyszínen, nagyobb figyelmet és pontosabb megjelenítést kíván minden apró mozzanat, szó és berendezési tárgy. Kezdve a rácsos liften való érkezéstől (ami már az összezártság első színtere), a különös, morbid és gyakran hazug történeteken át, a kézi-kamerával felvett vallomásokig. Nem is beszélve az olykor-olykor feltörő szexuális vonzalomról, mely végül úgy tűnik, csupán eszköz volt mindkét fél számára. A kamaradrámák hangulatát fokozzák a színek és a fények intenzitása vagy éppen hiánya. Példának okáért, amikor belépnek a lakásba, sötét van, a nő előbb bezárja az ajtót (jelezve, hogy nincs kiút, csak a négy fal), majd felkapcsolja a villanyt (ami sokkal inkább félhomályt ad, mintsem igazi fényt). Az, hogy mikor melyikük iszik, dohányzik vagy ki melyik televíziót nézi (a nagy képernyőn a politika, míg a kicsin a szappanopera látható) mind-mind hangsúlyos. Ám, amit leginkább fontosnak tartok kiemelni, az a kézi-kamera, ugyanis akinek a kezében van, annál van az irányítás is. Egyrészt azért, mert mindig egyfajta előnyben van az, aki tartja a kamerát (mint egy fegyvert) és mindig kisebbségben, áldozatként az, akit vesznek. Másrészt, ahogy a végén kiderül, valóban fegyver, bizonyíték a kamera kazettája: az újságíró nem sietett felesége segítségére, annak ellenére, hogy sejtette, hogy kárt akart tenni magában, vagy legalábbis, hogy segítségére szorul. Annak a ténye, hogy Katya kicserélte a kazettát és az nála marad, még kevés volna a győzelemhez, ám amikor megtudjuk, hogy minden, amit mesélt, a rák, a boldogtalanság csak egy kitalált történet, megadja az utolsó döfést Pierre számára. Így a buta, szőke nőnek titulált, rossz színésznőcske váratlan, ám annál inkább elsöprő és fölényes győzelmet arat. Kérdés, hogy mire használja fel a kazettát? Felhasználja-e egyáltalán? Mit kezd a lépéselőnnyel? Ez az igazi csúcspontja a filmnek és a történetnek, hogy nincs lezárt vége, így az állandó feszültség örök marad és a végtelenbe tart.
Besenyei Csilla
