Papp Bojána - A tv és én
A tv és én című dokumentumfilm egy kézbesítő, postás nő, Papp Alexa életét vagy legalábbis életének belső mozgatórugóját tárja elénk. Ha meg kellene nevezni ezt a rugót, legfeljebb csak körülírni tudnánk. Melyek lennének a megfelelő szavak: fanatizmus, hit, imádat, tisztelet, szerelem? A gondolatmenet végére talán (valamennyivel) tisztábban fogunk látni.
http://www.port.hu/a_teve_es_en/pls/w/films.film_page?i_film_id=60817
Alexa – részben munkájából adódóan, részben belső mozgatórugója indíttatásából – rendszeresen érintkezik hazánk televíziós csatornáinak épületeivel, valamint az ott készülő műsorok szinte mindennapi látogatója. Egyaránt kedveli az RTL és a TV2 műsorait, ahogyan Friderikuszt és Fábryt is. Ha a film megnézése után átgondoljuk, hogy mit láttunk, rájövünk, hogy nagyon is (mondhatjuk nyugodtan) összetett rendszerre épül a történet. Valójában ellentétek szembeállításán, egyik-másik dominanciáján, illetve kompenzáción alapul. Mire is gondolok? Kezdjük rögtön azzal a ténnyel, hogy a nő mindenféle relikviát halmoz fel. Ám, ami neki szép emlék, élete dokumentálása, az a többi ember számára csupán „bizonyíték”. Gondolok itt a műsorok kazettára vételére, azok számos másolatára, képeslapokra, fotókra és egyéb tárgyi emlékekre. A másik fontos mozzanat, hogy Alexa egyedüli gyerek és neki sincs gyereke, se élettársa, ráadásul édesanyja már meghalt, édesapjával sosem volt jó a viszonya, egyedül nevelőapjához kötik szorosabb szálak. Nevelőapja szerepelt korábban műsorokban (például Szerencsekerék), akár innen is eredhetne a nő televíziós vonzalma. Azonban ahová ki akartam lyukadni, az a kompenzáció. Feltehetően az egész, kerek, szeretetteljes család képét próbálja megteremteni saját kis világában, ami sajnos egyre kevesebbeknek adódik meg. Nincs saját gyereke, de van tévéje. Megfordítva: van tévéje, ami akár a gyereke is lehetne, hiszen láthattuk, hogy amikor megvásárolta a készüléket, milyen gonddal viszonyult felé, beszélt hozzá, simogatta. Egy érdekes gondolatmenetet is lefuttat, vajon mi lesz a készülékek sorsa, miután hazaviszik őket és helyet kapnak a polcon. Milyen műsort fognak rajtuk nézni? Kinek lesz a „gyereke” (gyerekpótlója)? Amikor Alexa hazaviszi otthonába saját jövevényét, némi hangolás után egy keresztelő tűnik fel rajta (részlet a Don Matteo-ból), ami véleményem szerint különös. Nem érzem teljesen helytállónak a következő gondolatot (nem tudnám bebizonyítani), de bennem manipulációt ébresztett a jelenet, hogy épp egy keresztelőt láthattunk. Nehéz lenne megmondani, hogy a rendező „segített-e rá” hangulatfokozás végett, vagy valóban épp ez a jelenetsor volt látható, de igazából nem olyan fontos ez most számunkra. Amit viszont okvetlenül meg kell említenünk a család, a szeretet és annak pótlásának tekintetében, az a szívecske-gyűjtemény. Maga a szív a szeretet, szerelem szimbóluma, jele (ki minek tekinti), ez nem kérdéses. Az már megint más, hogy miért halmoz fel egy ember ennyi szívecskés holmit (lufit, kulcstartót, ékszereket, párnát és még sorolhatnánk)? Végtére is ennek köszönhetően került be Fábry Sándor műsorába, ahol kivételesen nem, mint néző vett részt. Emellett elmondhatja magáról, hogy neki van a legnagyobb gyűjteménye ezen tárgyakból, ezáltal mindenképp kitűnik a többi ember közül.
A másik témakör, ami köré épül a történet, az a hit és a vallás, illetve annak metaforája. A nő gyakran istenként említi Friderikuszt, valamint a házában is találhatók erre utaló képek, tárgyak stb. Az elképesztő csak az, ha belegondolunk, hogy Alexa (mondjuk úgy) „elhivatottsága” teljesen megállná a helyét egy külön vallásként. Ugyanis, ha Friderikusz az isten, akkor kell lennie szentélyének, templomának, ami megfelel a tévétársaságok épületeinek. Ezen a ponton meg kell említeni az épületekkel való kontaktust: a nő minden egyes alkalommal megérinti a televíziós csatornák épületeit, ezáltal testi és érzelmi kapcsolatot hoz létre velük. Folytatva a gondolatmenetet, van istene, van szentélye és ha jól megfigyeljük, megvan a maga szertartása és szimbólumai, „kegytárgyai”. Szertatásnak tekinthető, hogy minden évben ellátogat Nyíregyházára, Friderikusz születési helyére, mindig adott napon (istene születésnapján) és bejárja életének fontosabb állomásait. A kegytárgyakat illetően, nem kell sokat keresgélni: a szoba falán a képek; a névre szóló póló, nyaklánc, mind-mind annak tekinthető. Míg más keresztet hord a nyakában, vagy Jézust ábrázoló festmény lóg a falán, addig Alexa „F.S.” feliratú medált visel és Fridi fotója tekint le rá. Ha nagyon szeretnénk minden apróságnak megfeleltetést találni, még annak irányába is elmehetnénk, hogy a Sándornak küldött levél, illetve a tőle való idézet „mormolása” imaként fogható fel. Azonban nem szeretném ezt az irányvonalat tovább vinni, csupán szemléltetni akartam, hogy ez a fajta imádat, megszállottság (nevezzük bárminek) magasabb szintű.
Bizonyára a legtöbb ember elsődleges reakciója az, hogy Alexa bolond, „beteg”, vagy legalábbis szürreálisan fanatikus. Bevallom, az én első gondolatom szintén ez volt, ám minden előbb felsorolt tény és elmélkedés mellett be kell látni, hogy nincs hiány önreflexióban sem. Szereplőnk (ilyen értelemben) kívülről is látja magát, nagyon jól tudja, hogy mit gondol róla a többi ember. Elítéli őket, mert szerinte mindenkinek joga van rajongani és tisztelni kellene egymás fanatizmusának a tárgyát. Számomra ez a momentum - amikor ezt hangosan és konkrétan a nézők arcába vágja – a töréspont. Eddig csak élcelődik az ember, röhög és még talán szánalmasnak is tartja az egész helyzetet, azonban ezen a ponton (jobb esetben) magába száll, magába tekint egy kicsit. Akiről eddig úgy vélte, hogy (feltehetően magasabb végzettséggel nem rendelkező) tanulatlan, átlag, bolond nő, most hirtelen csodálnivaló és különleges ember. A legmeghökkentőbb, hogy milyen váratlanul és mekkora mértékben változik meg ez a nézőpont, reciprokára fordul az arány. Ez az egyik fő mondanivaló, amit kiemelnék, azaz kell, hogy minden embernek legyen önreflexiója, mert csak ezáltal képes (bármilyen szintű) fejlődésre. A másik pedig, hogy lássuk be, nem mindenkinél jelenti ugyanazt a boldogság fogalma, sem az odavezető út, sem annak megélése vagy intenzitása. Az igazi boldogság határtalan, nem kér cserébe semmit és nem kell megkérdőjeleznünk, csak átélnünk. Ha megkérdőjeleznénk, azzal lerombolnánk a mítoszt, ahogy a filmben is elhangzik Alexától. Nem akar átállni a „másik oldalra”, csupán néző, hívő akar maradni, s innen csodálni a televíziózás világát. Ha nem így tenne, egyrészt valóban mítoszromboló lenne, másrészt pedig megsértené fanatizmusa tárgyának „szentségét”. Mondaná-e egy igaz, minden porcikájában hívő ember Istennek, hogy hadd társuljon be mellé, üljenek le egy italra és beszélgetés közben esetleg tanácsokkal, új ötletekkel láthassa el őt? Netán kérné-e valaha, hogy cseréljenek helyet, mert ő jobban látná el feladatkörét, vagy mert Isten idejétmúlt? Kétlem. Az igazi hívő, rajongó nem tenne fel ilyen vagy ehhez hasonló kérdéseket és nem szegülne szembe. (Ha más nem, példának okáért a görög mitológia történetei elég tanulságként szolgálhatnának.) Azt gondolom, így van ez helyén, mert rajongó nélkül nincs rajongás tárgya, ahogy hívő nélkül sincs Isten és fordítva. Meg kell hagyni az elérhetetlen, szent és tiszteletre méltó szerepkört, különben nem lenne kiért rajongani és nem létezne a fanatikus fogalma sem.
